Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Kulin Ferenc: A Kádár-korszak kultúrpolitikájának politika-történeti háttere
KULIN FERENC A Kádár-korszak kultúrpolitikájának politika- történeti háttere Abból a tapasztalatból indulok ki, hogy a Kádár-rendszerként emlegetett korszak kultúrpolitikájáról nem alkothatunk egységes képet. Más elveket érvényesít ez a politika a megtorlások esztendeiben, másokat a konszolidáció időszakában; azok a megfontolások pedig, amelyek a piacgazdasági elemeket integráló állampárt kultúrpolitikájában érvényesülnek, köszönő viszonyban sincsenek marxista ideológusaik művelődéseszményével. Kétségtelen, hogy az ún. három T (a Támogatás, a Tűrés és a Tiltás) Aczél György által irányított gyakorlata) a folytonosság látszatát kelthette, de közelről figyelve az ő elvszerűnek álcázott, valójában nagyon is pragmatikus célokat szolgáló manővereit, jól látható volt, hogy az irányítás módszereinek állandósága a rendszer permanens válságát volt hivatva elkendőzni. Talán mert maga is hinni akarta, hogy a gazdasági és a szellemi élet kórtünetei csupán múló kísérőjelenségei a 'létező szocializmus' történelmi diadalútjának, miközben elvtársai közül egyre többen már a Nagy Ellenféllel egyezkedtek saját uralmi pozícióik megmentése reményében. Munka-hipotézisnek szánt korszak-elemzésemmel azt igyekszem dokumentálni, hogy a Kádár-korszak magyar kultúrpolitikája hogyan változtatott irányt-jóval a rendszerváltozást megelőzően - a Moszkva és Washington közötti világhatalmi erőtérben, arccal ez utóbbi felé. Hogy személyes tapasztalataimból elméleti igényű következtetésekre juthassak, a Mozgó Világ történetének néhány epizódját kell felidéznem. 1981 tavaszán, mielőtt Aczél György parlamenti dolgozószobájában átveszem a főszerkesztői kinevezésemről szóló okmányt, a sajtóirányítás három korifeusának tanácsait kell meghallgatnom. Az első közülük maga Aczél, aki nyájasan mosolyogva ajánlja fel segítségét: számít is rá, hogy gyakran fogunk alkalmat találni a személyes eszmecserére, s noha semmiképpen nem akar beleszólni a munkámba, fontoljam meg a tanácsát, mely szerint a szerkesztőség renitens tagjaitól (Alexa Károly, Czakó Gábor, Berkovits György, Szabados Árpád) célszerű lenne megválnom, mielőtt az érdemi munkába kezdek. A Tájékoztatási Hivatal elnöke, Bajnok Zsolt szólal meg másodikként. Modora és mondandója szöges ellentéte Aczélé- nak: a szervilis hivatalnok fakó hangján figyelmeztet a sajtótörvényre, majd hozzáteszi: az ő feladata, hogy szükség esetén lépéseket tegyen a törvény szellemének érvényesítése érdekében. Egy technikai jellegű kérdést már most fel kell tennie - mondja - mekkora példányszámot szeretnék elérni az első esztendőben? Mielőtt válaszolhatnék, a mellettem ülő Siklóssy Norbert, a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója az asztal alatt finoman megrúgja a lábamat, s az Aczélénál is oldottabb hangon fordul Bajnok Zsolthoz: „Ne hozzuk a Ferit nehéz helyzetbe, ezt majd mi együtt gondosan kikalkuláljuk. Mi jól fogunk együtt dolgozni, igaz, Feri?" Snitt. A Parlamentből távozóban Siklóssyval megyek a kettes villamos megállójához, s fél karjával átölelve avat be a terveibe: „Nem kell ezekkel tárgyalni a példányszámról. Neked csak az a dolgod, hogy izgalmas lapot csinálj, a többit bízd rám.
