Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Keserű Katalin: A kanonizációról és az 1960-70-es évekről, melyeket fél évszázad után sem felejt el az, aki átélte
A REMÉNY ÉVEI Mind a természetművészet, mind a nőművészet hangsúlyozta a (közösségi) tradícióját, jelentőségét. De ez az igény más módokon is megjelent: a szimpozionok ipari szobrászatéval (például: Dunaújváros) vagy egy-egy vizuális nyelv és rendszer kidolgozásával (mint Lantos Ferenc) egy új, az egyént és a társadalmat összekapcsoló „környezet" kialakítására is vállalkozott. E jelenségeket tehát kevésbé az (neo)avantgárd megnyilvánulásának, mint inkább a posztmodern jelentkezésének tekinthetjük. 4. A Magyar Nemzeti Galéria 2013-ban nyílt állandó kiállítása - Lépésváltás (Galántai György művétől kölcsönzött) címmel59 - reprezentálja a magyar művészet 1945-től máig terjedő korszakát a nagyvilág felé, a Szépművészeti Múzeummal egyesült intézmény nemzetközisége jegyében is. Kurátora Petrányi Zsolt (és a Jelenkori gyűjtemény művészettörténészei/?/, amint az ilyenkor szokás, habár a neve/nevük nincs feltüntetve a honlapon60). Árnyalja a hatvanas-hetvenes évek képét is, sőt, a 12 tematikus részből mintegy 5 ezzel foglalkozik (és másik 4-ben is vannak művek a korszakból). Ismeretlen okokból a nemzetköziség csak mint háttértudás van jelen. (Oka lehet a hely katasztrofális kicsisége, különösen ha összevetjük a 7 évtizednek szánt területet például a 20. századi Modern idők [a megelőző korszak] 40 évének grandiózus tereivel.61) Ez a kiállítás a mai konferencia kérdéseinek az apropója. De hozzá kapcsoltunk másokat is, mint a korszak kanonizácójának korábbi csomópontjait, melyek kifejezetten az említett két évtizedre figyeltek. A kanonizáció ugyanis folyamatos, s noha véget nem ér, a kanonizált művek egységes testet képeznek, a kultúra tradíciója jegyében, mely „test" történelmi dimenziót is kap az újabb és újabb korok-korszakok beépítése révén. Mindig lényeges kérdés az, hogy a helyi és az európai (emberiségi?) tradíciók hogyan kanonizálhatok együtt, azaz az, hogy a helyi tradíciók részeivé tudnak-e válni az egyetemes kánonnak, mely tehát nem más, mint az emberiség közös tradíciója. (Utóbbira példa az irodalmi kánon, melyben a Biblia vagy Homérosz és az Upanisadok mellett ott van Dante, Goethe is). A művészet maga több ilyen kanonizációs lépést tett meg (a „néger plasztikát" például a modern európai képzőművészet tette érvényessé az egész emberi „közösség" számára). Az európai népművészet(ek)et is elismerte a 19-20. század fordulójának művészete és művészettörténet-írása, de csak helyi tradíció(k) maradt(ak). Vajon a természeti, női, közösségi - civilizációs - vonatkozások, melyeket az 1960-70-es évek magyar művészete emelt ki, megértek-e arra, hogy az egyetemes kánon részei legyenek, azokkal a kortárs műalkotásokkal együtt, melyek rájuk támaszkodtak, és amelyek több, távoli kultúra tradícióival is összefüggenek? Amikor nemzetköziségről, interkulturalitásról stb. beszélünk, az ezekhez hasonló helyi sajátosságokkal számolnunk érdemes. A kanonizáció tehát a kultúrán nyugvó emberiségi együttélés biztosítéka, a más kultúrák kánonjában való részesedéssel. A kánon jóval több, mint helyi/európai/nemzetközi ügy: egyszerre normája a kisebb közösségnek és a legnagyobbnak is. A kánonok nem 59 A cím mindazonáltal nincs idézőjelbe téve 60 www.mng.hu 61 Nem a földszint kéne, egyesített anyaggal, melyben úgyis számottevő a Mo-ról elszármazottaké vagy kisebbségben élőké? Akkor is, ha a SZM gyűjteményében nincsenek a bev-ben felsorolt művészektől művek? Nem lenne-e próbája a még így is nemzetközi kontextus a 60-70 évek m műv-ének? Nem a közvetlen kapcs-ok, hanem az érték megítélésé54 ben?)
