Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Csáji László Koppány: Alá(t)rendelődés
CSÁJI LÁSZLÓ KOPPÁNY: A L Á (T) R E N D E L Ő D É S országainak politikai, humanitárius és gazdasági törekvései hívtak életre a hidegháború kezdetén. Harry Truman elnök 1949-es beszéde, és az ENSZ, majd az IMF törekvései - párhuzamosan a világ harmadát jelentő ún. szocialista államok társadalom- és kultúraátalakító törekvésével - egy lineáris és egyöntetű fejlődést feltételezve kívánták megváltoztatni az egyes népek, régiók, országok, kultúrák legelemibb értékrendjét, valóságlátását és törekvéseit. Ez sok tekintetben sikerült is. A szakirodalom ezt posztkolonialista fejlesztésdiskurzusnak nevezi, amit a 70-es évektől heves kritikák értek, akár maga a posztmodern is részben az erre adott válasznak tekinthető. E történeti-gazdasági- társadalmi fejlődés-modell valójában a 19. századi, azóta túlhaladottá (tudománytörténeti jelentőségűvé) vált evolucionizmus elméletét tükrözte, annak szellemi örököse. A poszt- kolonializmus fejlesztés-diskurzusára adott reakciók sokrétűek. A kritikák nem arra alapulnak, hogy ne lett volna nyomor, éhínség, ne lettek volna járványok a „fejlődő országok" közé sorolt országokban. Azt kritizálják, hogy a fejlődési modell és a fejlesztés trendjei milyen földcsuszamlás-szerű változásokat idéztek elő az adott társadalmakban, hogyan homogenizálták és alkották meg a „harmadik világról" alkotott képet, és az itt élők önképét, értékrendjét miként formálták át, uniformizálva azokat. Sok kritikus hangsúlyozza, hogy a fejlesztés-diskurzus azáltal, hogy a nyugati kultúra és gazdaság hierarchikus elsőbbségét hirdeti (méghozzá egyfajta fanatikus, mozgal- már-attitűdhöz hasonló vehemenciával), a nyugati típusú demokráciák társadalmi struktúrájának, mint átalakítási iránynak egyedül üdvözítő célkitűzésével együtt, a sokszínű világot egy egyirányú modellbe csatornázza be. A homogenizált kép és a fejlesztési irányok egységesülése pedig önbeteljesítő jóslatként legitimálja az elméletet. A fejlődés és fejlesztés mércéinek és a „centrum" által kanonizált trendeknek megfelelően átformált világkép önmagát is perifériának, a centrum által diktált fejlődésben visszamaradott régióknak, közösségeknek tekinti. Ez a lemaradásképzet egyúttal az igazodás vágyát, sőt, normatív elvárását is magában hordozza. Általánossá válik az az egyöntetű modell, ami immár a világ kultúráit, népeit egy irányba terelve és rangsorolva valóban evolúciós folyamatnak tűnhet, de valójában csupán egy sajátos és globális méretűvé vált diskurzus eredménye. A kultúra-iparban a futtatók és futtatottak célja a termelés és a bevétel növelése (a „futottak még" alakjai kihullanak a rostán). Ehhez a centrum által kialakított irányok követése, a „perifériák" részéről a lemaradás és fáziskésések „immanensé válásán" keresztül vezet az út. Nem jöhet a fejlődés máshonnan, mint a centrumból; nem lehet a periféria sorsa, törekvése más, mint a centrum követése. Minden tekintetben, a kultúra minden szegmensében. Azért tekintik totalitariánusnak e modellt, mert önmagát omnipotensnek és univerzális érvényűnek tekinti. Ezáltal a valós problémákra vonatkozó felismerések, narratívák, fogalmak is kényszerzubbonyokká válnak. Megkérdőjelezésük egyfajta irracionális valóságképet eredményez, a valóság tagadását. A könnyen diszkre- ditálható, laikus kritikák valójában a diskurzus legitimitását szolgálják. A fejlesztés-diskurzus volt az egyik legfontosabb eszköze a kulturális javak ipari forradalmának. Ennek során a közös értékmérő (pénz-egyenérték) elfogadásával - legalábbis a piacképesség szempontjából - a művészetet is a kapitalista világgazdaság és a szabadverseny elvei szerint alakította át. Kétségtelen, hogy a kultúrák változásaiban, kölcsönhatásaiban mindig is „trendek" és „ellentrendek" sokasága rakódott egymásra, néha kioltva, máskor felerősítve egymást. A társadalmi és kulturális folyamatokat sokan próbálták törvényszerűségekkel leírni, 35
