Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Csáji László Koppány: Alá(t)rendelődés
A REMÉNY ÉVEI „fejlődő országok" feletti uralom eszközévé lettek azáltal, hogy oly erősen állították fel a fogalmakat és hierarchikus értékrendet a fejlesztés-diskurzusban24, hogy immár bármit kizárólag ezen a szemüvegen keresztül lehetett értelmezni (Escobar, 1995). A harmadik világ kultúrái, társadalmai eredetileg egy heterogén, és több tekintetben nagyszerű eredményeket és kimagasló kulturális értékeket felmutató térségekből álló, egyébként nehezen közös nevezőre hozható „halmazt" alkottak, de a fejlődő világ és a fejlesztési trendek diskurzusa révén egy homogén lemaradás-képzetet öltöttek magukra. Escobar is rámutatott, hogyan csúszott át a harmadik világ fogalma a fejlődő világ fogalmába az 50-es és 60-as években. A zömmel a volt gyarmati országokból és a latin-amerikai országokból álló ún. „el nem kötelezett országok szövetsége" az 1955-ös bandungi konferencia után határozottan egyfajta „harmadik utas", sőt, akár országonként eltérő (de összehangolt) irányt tartott lehetségesnek tagállamai számára, mind az USA, mind pedig a Szovjetunió függőségi zónáitól relatív távolságot tartva (elméletileg). Az 1961-es belgrádi konferencia után azonban mind a kommunista, mind pedig a kapitalista részről erőteljes törekvések kezdődtek e függetlenségre vágyó államok szétzilálására, és versengtek az egyes államok „meggyőzése" érdekében, politikai szövetségesként való felsorakoztatásukért. Ez sok esetben sikerült is. Az egyes központi, önmagukban túlságosan absztrakt fogalmak jelentését, sőt, valóságát a fogalmat alkotó diskurzus teremti meg. A fejlődő országok, a szocialista blokk, a szocialista Kelet-Európa, a megszakított fejlődésű népek (értsd: lemaradók) olyan hierarchikus viszonyt tematizálnak (és ezáltal homogenizálnak), ami visszahat a további kommunikációk tartalmára, így magától értetődővé válik. Olyan mércévé és szemüveggé, ami a valóságérzékelés és értékelés kánonja és a trendek, mint útirányok és mércék alapját képezve kiszorítani látszik minden más, alternatív megközelítést. Nem véletlen, hogy egyre többen kezdik ezt egyfajta szellemi totalitárius rendszernek érezni, ami visszahatott a fogalmakat béklyókként hordozók életére, társadalmi, kulturális, gazdasági változásaira, önértékelésére. Kétség sem férhet hozzá, hogy a harmadik világ országai közül több küszködik a nyomorral, éhínségekkel, tropikus betegségekkel, járványokkal. Soknak gazdasági termelékenysége elmarad a gazdag nyugati országokétól, és nem ritkán éhínségek sújtják, a változást sokan elégtelennek tartják. (Az is kérdéses, hogy ennek az állapotnak a kialakításáért mennyiben okolhatjuk a korábbi gyarmatosító hatalmakat és a gyarmati világ felbomlásakor az átgondolatlan vagy kifejezetten újabb konfliktusok magvát elvető politikát.) Az az alap-felismerés, hogy az éhínségeken, járványokon, nyomoron változtatni kell, látszólag humanitárius érzésekből és felelősségtudatból táplálkozik. Azonban azáltal, hogy azonosítják és egységessé teszik ezt a bélyeget, és így megalkotják a világ fejlett/fejletlen pólusait, szűklátókörű differenciálatlanságán túl kifejezetten hátráltatja az egyébként „kevésbé problémás" ágazatokat, térségeket, tevékenységeket (például a művészeteket) is. 24 így fogalmaz: „development planning was not only a problem to the extent that it failed; it was a problem even when it succeeded, because it so strongly set the terms for how people in poor countries could live" Továbbá: „mainstream development economics or the sprawling array of development actors and institutions it spawned, giving rise to a coordinated and coherent set of interventions: „development apparatus". (Escobar, 1995.) 32
