Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
A REMÉNY ÉVEI be (Nagy József 1986-ban bemutatott A pekingi kacsa című előadása után Francia- országba távozott, ahol létrehozta a világhírűvé vált JEL Színházat.) Egyértelműen kijelenthető: a nyolcvanas-kilencvenes években az alternatív színházat mindenekelőtt ezek a mozgás-és táncszínházak jelentették. A meglévő prózai együttesek többsége - hasonlóan a kőszínházakhoz - identitás-vákuumba került, csökkent irántuk a nézői érdeklődés, maguk sem igen találták, hogy miről és hogyan kéne előadást készíteniük, emiatt több csoport felmorzsolódott, vagy rövidebb-hosszabb ideig vegetált, s csak igen kevesek tudtak talpon maradni vagy talpra állni. Ennek ellenére új színházak is alakultak. 1989 decemberében Szegeden született meg a Független Színpad, amely aztán a fővárosban működött 1994-ig. Ruszt József köré fiatal hivatásos színészek csoportosultak, és visszatérve a Grotowski-féle „szegény színház" eszméjéhez, szinte a semmiből készítették a klasszikus drámák (Rómeó és Júlia, Az ember tragédiája, Csongor és Tünde, Passió, Dybuk) előadásait. Ez volt az első eset, hogy színészek a kőszínház biztonságát a független színházi lét bizonytalanságára cserélték, ám ez a próbálkozás akkor még csak rövid életű volt. Mára ez egyre gyakoribb. A kilencvenes években indult az a két meghatározó jelentőségű alternatív színház - a Schilling Árpád vezette Krétakör (1995) és a Pintér Béla és Társulata (1998) -, amelynek virágkora már túlmutat a vizsgált korszakon. Zárszóként Áttekintésem bizonyos tekintetben egyoldalúnak tűnhet, ugyanis nem foglalkoztam a hivatásos repertoárszínházzal, holott az amatőr-alternatív színházi változások csak a két terület kölcsönhatásának tükrében ad ténylegesen értékelhető állapotrajzot. De nem elsősorban terjedelmi okokból döntöttem e megközelítés mellett, hanem azért, mert a konferencia tematikájának szempontjából ez tűnik relevánsnak. Azt igyekeztem érzékeltetni, hogy a színház területén miként oldódott az európai tendenciáktól való elzártságunk, milyen konfliktusok során és árán lehetett ezt a vállalást teljesíteni, illetve hogyan kapcsolódott a színház az egyéb művészetek hasonló törekvéseihez. Hogy eközben született-e valamiféle új, a hivatalosan hirdetetthez és érvényesítetthez képest más értékrend? Igen. Persze. Remélem, ez is kiolvasható a történeti vázlatomból. És láthatjuk napjaink színházában, amely nagyon sok vonásában más, mint az ötvenes-hatvanas évek fordulójában regnáló, s ebben a változásban nagyon nagy mértékben közrejátszott mindaz, ami a harmadik típusú színház kialakulásának és kiteljesedésének köszönhető. Felhasznált irodalom: Nánay István: Amatőr színházak tündöklése és bukása (1968-83), in: Színháztudományi Szemle 10. szám. Budapest, 1986. 179-251. o. Nánay István: A nem hivatásos színházak két évtizede, in: Várszegi Tibor szerk.): Fordulatok. Szerkesztői kiadás, Jászberény, 1992. 447-466. o. Nánay István: Profán szentély. Alexandra Kiadó, Pécs, 2007. Nánay István: Ruszt József. L'Harmattan - FESZ, Budapest, 2014. Bérezés László: A végnek végéig (Paál István). Cégér Kiadó, Budapest, 1995. Fuchs Lívia - Imre Zoltán - Magács László - Nánay István: Alternatívok - az első száz év (A Thália Társaságtól 2011-ig). Befogadó Színházak Társasága, Budapest, 2011. Imre Zoltán (szerk.): Alternatív színháztörténetek. Balassi Kiadó, Budapest, 2008. 182
