Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)

Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek

SZILÁGYI SÁNDOR: LEMARADÁS? KOMPLEXUS?

Disszidens művészek és disszidens fotográfusok

A következő tabló jól szemlélteti azt a különbséget, mely e kétféle társaság fotóhasználatában, a fotográfiai médiumhoz, mint olyanhoz való viszonyában mutatkozik meg:

Mint látható:- a képző- és társművészek (Perneczky Géza, Birkás Ákos, Károlyi Zsigmond és Erdély Miklós) fotómunkái középpontjában általában a művészet, a múzeum stb. kérdései állnak- míg a fotóművészek (Stalter György, Jokesz Antal és Haris László) munkái a fotográfiai szerepkör kérdéseit feszegetik, ezt járják körül (mai csúnya kifejezéssel: ezt tematizálják)

A fotóművészek fotónyelvi radikalizmusa

A következő tabló azt a fotónyelvi radikalizmust hivatott érzékeltetni, mely a progresszív fotóművészek munkáiban öltött testet - s amelyhez hasonlót a társművészek nem produkáltak: náluk maga a téma, a koncepció volt a fontos, nem pedig ennek fotónyelvi megfogalmazása.

Az első négy kép ízelítőt ad abból a kreativitásból, ahogyan Vető János kezelte a több felvételből/képből összeállított, ám egyetlen kép illúzióját keltő, merta beidegződéseink miatt így „olvasott" fotólátvány bizarr hatását. Szirányi István diptichonja a fotós szerep analízise kapcsán mutat föl egy szintén meglehetősen bizarr fotólátványt. Haris László munkája a szekvenciális tabló kétféle: az idő múlásával párhuzamos, lineáris olvasatú, illetve az egyszerre befogadott kép kettős természetének szép megfogalmazása. Szalai Tibor és Vincze László Fénykalligráfiája a hosszú expozíciós idő adta lehetőségek kreatív kihasználására szép példa. Nagy András fényképe - az Egy magyar család képei, 1986 sorozat egyik szép darabja - elmosódottságával szürreális iróniát teremt a meghitt csa165