Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
SZILÁGYI SÁNDOR Lemaradás? Komplexus? Progresszív magyar fotóművészet, 1965-2000 [A konferencia résztvevői számára írtam egy összefoglalást, un. abstractot. Ezt a szövegblokkot adom először közre, jegyzetekkel kiegészítve. A konferencián elhangzott előadásom e szerteágazó tematikának csak egy részét érintette - és az idő szűkössége miatt még azt sem teljesen kifejtve. A második szövegblokkban a szóbeli előadás kivetített vázlatát és a tematikus képblokkokat közlöm.] I. Előadásomban néhány paradox tényt, illetve bizonyos tények paradox következményeit (és következmény-nélküliségét) igyekszem bemutatni. Itt van mindjárt az alaptétel: gyakran mondogatjuk, hogy „fotós nagyhatalom" vagyunk, hiszen a két világháború közötti fotográfia legjelentősebb figuráit - Brassaí, Capa, Kertész, Moholy-Nagy, Munkácsi - mi magyarok adtuk a világnak. Ez igaz ugyan, csakhogy van itt néhány bökkenő: 1. Ezek a fotós gigászok nem Magyarországon, hanem a kényszerű emigrációjukban váltak óriásokká. Miért is kellene büszkének lennünk rá, hogy elkergettük őket a hazájukból? Az érem másik oldala: a két világháború közötti magyarországi ún. „művészi fotográfia", a „magyaros stílus" a korabeli európai fotótörténet egyik legelmaradottabb, anakronisztikus jelensége volt1 - Kertész például épp ez elől menekült Párizsba 1925-ben. 2. Viszont (és igazából erről szeretnék beszélni) a magyar progresszív fotográfia 1965— 2000 között nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Erről azonban a világ alig tudott - és még ma is alig tud.1 2 Hogy úgy mondjam: ezzel a fotóművészeti teljesítménnyel nem vagyunk rajta Európa művészeti térképén. Pedig ott lehetnénk: lásd a magyar fotóművészek korabeli sikeres szerepléseit, elismertségét! Csakhogy ezek máig nincsenek - vagy csak részben lettek - összegyűjtve és földolgozva. Viszont: ha mi nem ápoljuk és gondozzuk a múltunkat, más miért tenné? 3. A hazai feldolgozások (tisztesség ne essék, szólván!) többnyire szakszerűtlenek: ha egyáltalán közölnek adatokat, ezek gyakran tévesek, pontatlanok,3 a feldolgozások szellemisége pedig három-négy évtizedes (!) elmaradottságról árulkodik. A szaksajtót olvasva az embernek többnyire az az érzése, mintha még mindig a hetvenes-nyolcvanas években dagonyáznánk.4 1 Szilágyi Sándor: A magyar paradoxon. In uő: A fotográfia (?) elméletei. Vince Kiadó, Budapest, 2014, 54-58. o. 2 Szilágyi Sándor: A magyar progresszív fotóművészet 1965-1980 között, http://maimano.hu/szilagyi-sandor-magyar- progressziv-fotomuveszet-1965-2000-kozott/#_ftnref8 3 Sajnos, ezek a téves adatok (többnyire pontatlan évszámok és ellenőrizetlen legendák) aztán tovább élnek, ahogyan a szél fújja maga előtt az ördögszekeret. 4 A magyar ún. „fotográfiai szakíró" gárda többnyire erre a pályára átnyergelt - az idegen nyelvű szakirodalmat és a tanulmányírás filológiai apparátusának szabályait nem ismerő - népművelőkből, újságírókból, PR-osokból áll. 161
