Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Kucsera Tamás: Róma örök
KUCSERA TAMÁS: RÓMA ÖRÖK A diktatúra utolsó évtizedében a kultúra egészében - így a művészetek világában is - a politikai kánonalkotás metamorfózisa zajlott: a politika testi fölénye a kultúra bűvere- jévé vált: távolról nézve akár minden „normálisnak" tűnhetett. Ez a - mások eufemizmusa szerinti - „puha diktatúra" időszaka, ekkor zárulnak le évtizedekre a kánonok. A módosítási kísérletekhez ugyanúgy, mint a teljes szembeforduláshoz (újraértékeléshez) kánonbelinek kellett lenni. A véleménymonopóliumok birtoklói a kánonba nem illeszkedőket - mint amiként ezeknek a rekanonizációs kísérleteit is - egyértelműen kizárták, és a korábbi időkhöz hasonlóan a nyilvánosság peremterületeire száműzték. A korábbi egymás mellett élés, az esetleges átjárhatóság ekkor szűnt meg, a magyar művészeti (és tudományos) élet „berlini falát" ekkor emelték. Olyan eredményes volt a kánonalkotás politikai programozottságú depolitizálása, hogy évtizedes hosszúságúvá válhatott a csöndesebb, vagy hangosabb kiprédikálás következményeként beálló kirekesztettség. Mindez már egy „szabadabb világ" látszatát mutató - a régi urak (elvtársak) által kijelölt- mimikri-korban zajlott egészen a rendszerváltásnak nevezett társadalmi-politikai és gazdasági folyamatokig, amelyek során ismét politikai szintre (is) emelhették az elhallgatás, ellehetetlenítés, vagy a kizárás lehetőségét. Az ekkori kánonon kívül maradtak (sokan ismételten kívül maradtak, kívül rekesztettek) még a párhuzamos kánonépítés lehetőségével sem foglalkoztak, sokan közülük hosz- szú ideig a megfelelés - az elfogadás és elfogadtatás -, mások az elzárkózás gyakorlatát élték meg. Mindez a kádári-aczéli lélektan maradványa: az el nem hangzó értékelések, az irracionális döntések „eredményeként" elbizonytalanítottaknak és ellehetetlenítetteknek csak a hitük maradt meg: ha változás lesz, az az ő megítéltségükben is megmutatkozik majd. Mindez nem történt meg, eszköztelenül és szellemi hontalanságban élhették tovább a korábbi státusz szerinti életüket. Az elmúlt évtizedek vonatkozó folyamatai a párhuzamos - azaz egymásra reflektáló jelentéstartalommal bíró szókészletekkel dolgozó, s így versengő részek egészét kiadó- kánonok megalkotásának illúziója volt, a megelőző négy évtized „szerves" folytatásaként. Az időbeli távolság a szabad (ön)értékelésen alapuló reflexiót, a reflexió a párbeszédet és - az akár rivalizáló - kánonépítést teszi lehetővé. Mindez szükséges, hiszen az egymástól való elidegenítés (kiközösítés) eszköze a fogalmakon, a (köz)beszéden kívül helyezés, a párbeszéd lehetőségén alapuló vita is csak közösen elfogadott szókészleten, szemantikán alapulhat. Plurális társadalmi-művészeti értékrendben a más, az eltérő esztétikai értéket vallót nem exkommunikálhatják, hiszen ezzel a közös jelenben a közös jövő- így a jövőbeni közös múlt - lehetőségét veszik el, megfosztva ezzel magukat is a szinkron és diakron értelmezéseken - akár együttesen álló - közös fogalomalkotástól. A közös fogalomalkotás - akár éles vitákkal - az értékpluralizmushoz, avagy a demokráciához, ennek elvetése pedig a (vélemény és ízlés)diktatúrához vezet. Itt és most újraélednek a remény évei. Mert csak Róma örök.
