Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
A REMÉNY ÉVEI tünk. Csáji Attilánál már népes társaság gyűlt össze, akik közül Csiky Tiborra, Csutoros Sándorra, Galántai Györgyre, Gulyás Gyulára, Haraszty Istvánra, Haris Lászlóra, Molnár V. Józsefre és Pauer Gyulára - azaz az egy évvel korábban, a Budapesti Műszaki Egyetem R-épületében rendezett, nagy vihart kavart, ugyancsak háromnapos kiállítás szereplőire- vélek emlékezni. Arról folyt az egyeztetés, hogy a Galántai György által, az egyháztól bérelt balatonboglári kápolnában milyen kiállítások legyenek azon a nyáron. Mi, Cerovsz- ki Ivánnal, Orvos Andrással, és Prutkay Péterrel, július második hetét kaptuk meg. Azután váratlanul és hívatlanul betoppant a sértett Szeift Béla, s számon kérte a jelenlévőktől - elsősorban a házigazda Csáji Attilától -, hogy ő miért nem kapott meghívást sem erre a megbeszélésre, sem a kiállítók közé. Kissé kínos volt a jelenet, de - mint később kiderült- Szeiftnek végül sikerült beerőszakolnia magát a kiállítók közé, s Galántaival együtt mutatta be azon a nyáron a munkáit. „Természetesen" Legéndy Péter is jogot formált arra, hogy a mi kiállításunk időtartama alatt szerephez jusson, s így a balatonboglári kápolnában, július 10-én a verseit - mérsékelt érdeklődés mellett - Loncsák Judit előadta. Nem tudhattuk, s én talán el sem hittem volna, ha valaki közli velem, hogy Galántai Györgyöt és a Balatonboglári Kápolnatárlaton szereplő művészeket, de még vendégeiket is, kezdettől - azaz már 1969-től - megfigyelés alatt tartották, s ezért mindennemű óvatosságot mellőzve fogadtuk ekkoriban az idegenek közeledését. Balatonboglárral kapcsolatban, később, egy interjúban ezeket mondtam: „Nagyon sokan kiszorultak a hivatalos kiállítási lehetőségekből, és nagyon sokan voltunk úgy - és itt már magamat is beleszövöm ebbe a helyzetbe -, akiknek Balatonbogláron kívül egyszerűen más megnyilatkozási lehetősége nem volt. így mondhattam el azt húszegynéhány éves koromra - most ez utólag jól hangzik, de én akkor ezekről a nevekről nem sokat tudtam -, hogy ott együtt állíthattam ki Bálint Endrétől kezdve, Illés Árpádon és Vajda Júlián keresztül sok mindenkivel. Óriási volt egy egészen más generációval való találkozás lehetősége." Éppen a mi kiállításunk idejére időzítve jelent meg Horányi Barna - akit a helyiek csak Sötét Barnának neveztek - cikke a Somogyi Néplapban, ami megindította az összehangolt támadást a Balatonboglári Kápolna Tárlatok rendezvény-sorozata ellen. A cikk címe így hangzott: Bérelt kápolnában illegális kiállítások, műsorok. Törvénytelen úton néhány avantgarde. S az utolsó bekezdés, mintegy csattanóként: „Elvi vita addig nem alakulhat ki a bogiári kápolnatárlatok népes csoportjával, amíg nem lépnek vissza a törvény megszabta területre. Elvi vita helyett most szabálysértési eljárás kell induljon ellenük." A fent említett interjúban arról is beszéltem, hogy miként viszonyultam pályám elején állva a hatalomhoz: Mi nem a hatalmat akartuk megdönteni - én a Kádár-rendszert nagyon utáltam -, de eszembe nem jutott, hogy azok a nonfiguratív képek, amiket én festek, az a rendszernek bármilyen módon mondhat valamit. Az más volt, azt én a művészet kategóriájában tartottam számon. De úgy láttam én is, és sokan mások rajtam kívül, hogy a művészetben valamit tenni kell, lépni kell, azzal a másik világgal szemben, amit magunk körül láttunk a hivatalos kiállítótermekben, vagy a Képcsarnokban. Mi nem a politikai ellenállást választottuk, de persze tudom, hogy ezt mások másként gondolják, Haraszty Édeske, például másként beszél erről. Ő politikai ellenállóként fogalmazza meg magát. Én művész akartam lenni, de nekem ezt nem hagyták, és beszorítottak ebbe a lövészárokba... Jól éreztetheti a kor viszonyulását művészetünkhöz egy olyan eset, ami a TIT Stúdió- 134 ban, egy ekkortájt rendezett csoportos kiállításunk kapcsán történt. Művész-közönség
