Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
SZEMADÁM GYÖRGY: A N°1 CSOPORTRÓL hogy feladata az amatőr művészeti mozgalmak - s így természetesen az amatőr képzőművészet - felügyelete volt. Ha valaki amatőr művésznek vallotta magát - ez abban az időben azt jelentette, hogy az ember nem volt a tagja a Képző-és Iparművészeti Alapnak akkor a Művelődési Intézet lezsűrizhette az alkotásait, ám azok bemutatása már szigorú szabályok közé volt szorítva. A kiskapuk kiskapuja pedig az volt, hogy zsűri nélkül is lehetett három-, vagy négynapos „zártkörű munkabemutatót" tartani. Én pedig úgy gondoltam, hogy az állatkerti helyiség, amit kinéztem a leendő kiállítás céljára, akár erre is alkalmas lehet, mert csak azt engedek be oda, akit én jónak látok - ezért zártkörűnek tekinthető -, s a kiállítást amúgy sem terveztem három naposnál hosszabbra. Utóbbinak oka az volt, hogy úgy kalkuláltam: ha szombaton délután megnyílik a kiállítás, és hétfő este vége van, akkor a Hivatalnak már nincs értelme akcióba lépnie ellenünk, mert hétvégén nem dolgozik az apparátus, s mire hétfőn meghozza a döntést, és értesít engem a betiltásról, addigra már nincs mit betiltani. A leendő kiállítás helye az állatkerti Nagyszikla alatt volt, s az Oroszlánbarlangból egy ajtón áthaladva, a medvék kezelőfolyosóján keresztül lehetett megközelíteni. A szeparált, vasajtóval zárható, földpadlós, lomraktárként használt belső tér elég nagy volt, alapterülete száz négyzetméter körül lehetett. Első lépésként az állatkerti villanyszerelővel nagy erejű reflektorokat szereltettem fel, a festővel pedig fehérre festtettem a helyiség falait, amelyek közül kettő meglehetősen bizarr látványt nyújtott, lévén a Nagyszikla formájának a negatívja. A munkálatok elvégeztetése nem okozott nagy gondot, mert néhány kiló nyers lóhússal, és vagy tucatnyi korsó sörrel busásan megfizettem értük. Ezt követte a legnehezebb munka; a lomok kihordása, és a földpadló elplanírozása. Ez utóbbi legalább egy hónapig tartott, mert csak akkor dolgozhattam rajta, amikor állatkerti munkám ezt megengedte. Végül az asztalosoktól szerzett deszkákból, egy iparművész barátommal egyszerű képakasztó rendszert is kialakítottunk. A Fővárosi Állat- és Növénykert főigazgatója ebben az időben dr. Szederjei Ákos volt, akit viszonylag egyszerűen meggyőztem arról, hogy remek ötlet kiállítást rendezni azoknak a művészeknek a műveiből, akik valamilyen állat-tematikát dolgoznak fel a modern képzőművészet eszköztárával. Még azt is sikerült elérnem, hogy a kiállítás időtartama alatt a meghívó egyben állatkerti belépőjegyül is szolgálhasson. Meggyőző előadásomban sikerrel vegyítettem az állatkertben rendszeresen megjelenő képzőművészeti főiskolások és a már „befutott" művészek meghívásának lehetőségét, ám a kiállított anyag valós mibenlétét homályban hagytam. Úgy terveztem, hogy a kiállítás gerincét Cerovszki Iván, Deák László, Kecskeméti Kálmán, Lisziák Elek, Orvos András, Prutkay Péter és én, - azaz a N°1 csoport - alkotja majd, de másokat is szándékomban állt meghívni. Azt is tudtam, hogy a kiállítás megnyitására jó barátunkat és harcostársunkat, a mindig mellettünk álló dr. Mezei Ottót kérem fel. A kiállítók névsorát közös megegyezéssel bővítettük. Mezei Ottó javasolta Haris László fotográfust, Orvos András Haász István grafikust, festőművészt, Lisziák Elek és Kecskeméti Kálmán pedig ajánlotta Kovásznai György festőművészt, animációs filmrendezőt, továbbá Szeift Béla festőművészt. Szeift Béla aztán hozta még Püski István szobrászművészt, én pedig - mintegy a társaság „doyenje" - felkértem a részvételre öreg barátomat, az általam igen sokra tartott Fekete Nagy Bélát, aki akkor már évtizedek óta visszavonult a nyilvánosságtól (zárójelben jegyzem meg, hogy nem is alkotott), s természetesen ezt a szereplési lehetőséget is visszautasította azzal, hogy kérjük fel helyette legidősebb fiát; Fekete János festőművészt. Ezt megtettem, de döntésemet később okom volt megbánni. 129
