Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Kucsera Tamás: Róma örök
KUCSERA TAMÁS: RÓMA ÖRÖK Ez a hatalmi játék, amiként a művészet szellemi és fizikai tereit, az alkotás szabadságát sem biztosította, úgy pontszerűvé tette a reflexió tereit, beszűkítette a folyamatos művészi önértékelés és a másikról szóló művészeti vélemény megalkotásának lehetőségét. A tiltás, tűrés, támogatás hármasában játszódó - vagy nem játszódó - csiki-csuki a kiszolgáltatottságot erősítő mechanizmusként eleve kizárta a kánon megerősítő, stabilizáló, esetlegesen dinamizáló jellegét. Utólag tekintve nem az egyértelmű és nyilvánvaló, a sokszor a művészi ellehetetlenüléssel a személyes tragédiákba is torkolló döntések következményei a leghosszabb életűek. A megtört életek és kettétört pályák el nem készült, vagy torzó-hagyatéka a- lehetett volna, de nem lett, így nincs, vagy csak így (félbe)maradt reánk - hiány érzetét idézi elő. Mindemellett a tiltás-tűrés-támogatás határterületein mozgók, mozgatottak - a hatalom által a határon ide-oda lökdösöttek - életútja, (élet) mű ve a mai napig meghatározó, hiszen ezek egésze a korszak racionális és irracionális politikai döntéseinek a művészeti patchworkje. Miért is? Mert az egyik kategóriából a másikba „áthelyezett" művész „státuszváltását- státuszváltozását" egyértelművé - azaz nyilvánvalóvá tették, így ezt a változást társadalmi értelemben tényszerű (azaz megtörtént) eseményként vette tudomásul a véleményformálók szűkebb vagy tágabb köre, ezekre a nyilvánosság - és a félnyilvános véleményfórumok is - valamilyen szabadságfok mellett, de reagálhattak. A kibeszélt döbbenetek, félelmek, fájdalmak máshogy rögzülnek, épülnek be, alakulnak emlékké, akár egy személy, akár egy közösség esetében, mint a ki nem beszéltek. Ha valamit nem látunk tisztán, vagy nem érthetjük, mivel részletei számunkra homályba veszőek, esetleg érzelmi (nem-racionális) vonatkozásait sem ismerhetjük, akkor szellemi és lelki értelemben nem dolgozhatjuk fel. Mindez - akár teljes mértékben is - elbizony- talaníthat, a nagyfokú, esetleg teljes körű bizonytalanság nagyobbrészt a megérteni akarástól, az értékeléstől való elzárkózást hozza magával. A támogatott(an) (meg-meg)tűrt alkotók más esztétikai szabadságfokkal élhettek, mint a (folyamatosan és kiemelten) támogatott kategóriában lévők. Utóbbiak általában egzisztenciális biztonságban, szabályozott társadalmi-politikai-intézményi környezetben élhettek, valamint alkothattak, a hatalom esztétikai sztenderdjei között, míg az előbbiek- a viszony dialektikájában - részleges elfogadással bírtak és ugyancsak részlegesen (eseti jelleggel) viszonozták azt, munkásságukban viszont ki-ki törhettek a keretek szorításából. A hatalom részéről az esetleges - nem is feltétlenül egy-egy „elfogadó aktushoz" kötött - támogatás ugyanúgy része volt a „gyakorlatnak", mint a művész oldaláról kimutatott kooperációs szándék ellenére elmaradó támogató gesztus, illetve az együttműködés hiányának változatlansága mellett „meglepő módon" megjelenő állami téradás. A művészek közül sokan az együtt nem működés különböző formáit választották: Barcsay Jenő világraszóló Anatómiája: a kikerülés technikája; Gyarmathy Tihamér és Hamvas Béla kevéssé, Bene Géza inkább polgárinak mondható kényszerfoglalkozásai: a kivonulás technikái. S hányán voltak ilyenek... titkárnőkké és állatgondozókká lett belső emigrációba vonulók. Mindezek mellett mégis volt - még ha korlátozott hatással is - de élő underground: az Iparterv, a SZÜRENON és mások nem csak önmeghatározást és csoportidentitást adtak, 9
