Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Prőhle Gergely: Bevezető
prőhle gergely Bevezető A Petőfi Irodalmi Múzeum, tagintézményeivel, a Kassák Múzeummal és az Országos Színháztörténeti Intézettel együtt születésének 130. és halálának 50. évfordulóján három tárlatot is szentelt Kassák Lajos művészetének. Mindez persze elsősorban a kurátorok tudását és tenni akarását dicséri, ugyanakkor a vállalkozás nagyszabású volta mögött e sorok írójának egy meghatározó élménye húzódik. Berlini diplomáciai szolgálatom idején a nagykövetség különböző képzőművészeti, kulturális programjai kapcsán a helyi galériatulajdonosoktól, művészettörténészektől nagyon gyakran hallottam Kassák Lajosról mint olyan képzőművészről, aki a XX. század első felében komoly hatást gyakorolt a német avantgárd alkotóira. Mindez egy olyan időszakban történt, amikor a magyar kulturális diplomácia azt a törekvést igyekezett megtámogatni, aminek végcélja az ország európai uniós tagsága volt. Vagyis azt kellett minden lehetséges eszközzel bemutatnunk, hogy mi, persze sajátos és egyedi ismérvekkel, de mindig is a nagy európai közös szellemtörténeti folyamatnak az integráns részei voltunk, és ennek egyetlen lehetséges következménye a politikai, szervezeti integráció. A németek gyakran mondogatták a rendszerváltozás környékén, hogy a vasfüggöny egyrészt valóban korlátozta a keleti blokk lakóinak szabad mozgását, másrészt a nyugatiak számára egyfajta szemellenző volt, ami meggátolta őket abban, hogy a közép- kelet-európai folyamatokat, köztük a kulturális, művészeti jelenségeket is megismerjék, értékeljék, és megvizsgálják, hogy mindez hogyan is illeszkedik a szabad világ trendjeihez. Ebből az évtizedes tapasztalatból alakulhatott ki az a habitus, amely - értékes voltukat bizonygatva - a vasfüggönyön inneni tendenciákat görcsös igyekezettel próbálta a nyugati fejlődéshez méricskélni, s ezáltal csak erősíteni a lemaradás érzését ott is, ahol erre esetleg semmi ok nem volt. Ebbe az alapérzésbe - ami persze egy magyar diplomata esetében persze nem ugyanaz, mint a részleteket jól ismerő szakértőké, művészeké - trafált bele a Kassák-élmény, Kassák jelenvalósága a berlini képzőművészeti szcénában. Amikor Csáji Attila barátomtól először hallottam a konferencia ötletéről, a „lemaradás-komplexus" tematizálásának szándékáról, megértettem, hogy akár gyógyító hatású is lehet az, ha az éppen ily hangsúlyosan Kassákra emlékező PIM-ben - amely amúgy is a legkülönbözőbb művészeti, irodalmi irányzatok hagyományosan nyílt fóruma - kerül sor egy ilyen eszmecserére. Sem a kelet-nyugati, sem a művészeti irányzatok, alkotói csoportok és táborok közötti viszonyban nem jó tanácsadó a dac és a sértődés. És talán nem is az egymáshoz való hasonlítgatás az üdvözítő út, de persze ezt versenyhelyzetben olykor nehéz elkerülni. Mégis, az a gyakran bántó öntörvényűség, ami Kassák Lajost pályája során jellemezte, ma is inspiráló lehet, adhat bizonyos magabiztosságot, egyfajta tartást a magyarországi művészet általános helyzetére, a művészetnek és a művésznek a politikához való viszonyára vonatkozóan. Azt remélem, hogy e tanácskozás is segíthet abban, hogy a komplexusok helyett a komplexitás, a dolgok összetettsége, sokfélesége feletti intellektuális öröm legyen a meghatározó. 7
