E. Csorba Csilla (szerk.): „Egy ember, akit még eddig nem ismertünk”. A Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai-gyűjteményének katalógusa. Kéziratai, az író képzőművészeti alkotásai, ábrázolások az íróról (Budapest, 2004)
Ábrázolások az íróról (E. Csorba Csilla) - Fényképfelvételek
zést, még a hanghordozása is oly józan”,11 Bródy Sándor reálisabban nézve megállapítja: „...nagyon ügyelt arra, hogy a félisteni pose-ban, amelybe nemzete - és felesége, Laborfalvi Róza - belekényszerítette, valami földies, vagy közönséges mozdulaton rajta ne kapják.”12 Élete utolsó éveiben „...az ő kedvenc témáját, kopasz koponyáját és parókáját nem variálta és viccelte többé.”13 Élete utolsó éveire „lesoványodott, hangja tompább lett, termete meghajolt s orra föltűnően megvastagodott.”14 Az első fénykép, amely Jókairól fennmaradt, 36 éves korában, az életkor delén ábrázolja az írót. Simonyi Antal pillanatképén (1. kép) dús szakállú, nagy bajuszú, kopasz fiatalember tekint a nézőre. Fiatalkori önmagáról, fiziog- nómiájának változásairól a 18. és 36. év közötti időszakban önarcképei és a róla készült képzőművészeti alkotások tesznek tanúbizonyságot. (Lásd az Ábrázolások az íróról c. fejezetet.) Az 1860-as évek elejéig képzőművészeti alkotásokon kísérhetjük figyelemmel Jókai alkatának, külsejének jellegzetességeit. 1861-től az íróról kevesebb kvalitásos metszet, de egyre több fotográfia készült. Mivel az elkövetkező évtizedekben a fotó jelentős szerepet játszik életében, indokolt, hogy Jókai és a fényképezés kapcsolatát közelebbről megvizsgáljuk. Az 1840-es évek közepén hazánkba is eljutó és egyre inkább népszerűsödő fényirdai termék, a dagerrotípia, a tehetős arisztokraták, papok, tábornokok, politikusok, vagyonos polgárok után leginkább az írók, színészek körében hódított. Jókai Mór a Petőfi-dagerrotípia15 keletkezésére emlékezve Kertbeny Károlynak megemlíti, hogy „1846-ban a Ferenciek terén, abban a régi s még ma is fennálló földszintes házban, mely a Kalap- és Egyetem-utcák szegletén fekszik, egy ilyen fényképező települt le.” Nevére azonban Jókai nem emlékezik. „Ennél készült 1846-ban Jókainé asszony... ma is tisztán kivehető daguerre-féle képe, valamint később, 1848-ban az a nagyobb kép is, mely Bulyovszky Gyulát, Nyáry Albertet, Jókai Mórt, Vasvárit és Petőfit egy lapon ábrázolja.”16 Ez az ősfénykép sajnos elveszett, tönkrement vagy lappang. A dagerrotípián megjelenő ábrázolata feltehetően nem nyerte meg Jókai tetszését. Retusálatlan, a bőr és az arc fogyatékosságait maradék nélkül megmutató ezüstlemez a litográfiához, miniatűrökhöz szokott nézőnek kezdetben szokatlan, meghökkentő lehetett. Ezt látszik bizonyítani a Vörösmarty Mihályról készült talbotípiáról17 alkotott véleménye is: „Első kép... mi Vörösmartynké, kinek szolid, nyugodt arczába az istentelen photographia nem szokásos vonalakat kuszáit; nem, ez a világgyűlölet, ez a harag nem volt Vörösmarty arczában soha, ő még arra se nézett úgy, aki őt megbántotta, hanem az erős nap alkalmatlankodott neki, míg a daguerreotip ládája előtt ült: csodálom, hogy művészeink, kik e daguerreotipot utánarajzolták, nem igazíták ki az örök édességű arczból azokat a fanyar redőket.”18 Jókai tehát több kortársához hasonlóan a fényképezést nem érezte művészetnek, számon kérte rajta az annak természetétől idegen, a kor portréművészei számára előírtat: miszerint a valósághűség helyett az ábrázolt személyéhez köthető eszme, az ábrázolandó alak lelkének visszaadása a fontos. Ennek a fotóval szembeni idegenkedésnek tudható be, hogy írónkról az J850-es évekből nem maradt fenn „fénynyel írt kép”. A technikai fejlődés vívmányai iránt érdeklődő Jókai azonban fokozatosan megbarátkozott a fotográfiával, s az 1860-as évek elejétől fővárosi és vidéki műtermekben mind több és több kép készült róla. Az 1860- as években keletkezett írásaiban már gyakran tesz említést „fényiratokról”, sőt egy romantikus történetének19 elindítója egy „valamelyik pesti műárus kirakatában” megtekintett és a főhős életét örökre meghatározó fénykép volt. Regényeiben bepillantást nyerhetünk a korabeli fotó-műkereskedelem, az országhatárokat átívelő fényképterjesztés rejtelmeibe, a „maga primitív szerszámaival” dolgozó „provinciális fotográf” vagy a „nap segélyével papirosra képet égető vidéki kémikus” és a pesti mester közti különbségre. Fényképész műtermek berendezéseit, kellékeit, szokásait jó megfigyelőkészséggel írta le. A Szerelem bolondjai Malvináját pl. fehér, hímzett, tapadó öltönyben, lebontott hajfürtökkel, „karszékben ülve” örökítették meg, „kezében maga is fotograf-albumot forgatva”, „a fényképalbum nyitott lapján egy arckép volt látható, félreismerhetetlen parányiságban.”20 Feltevésünk szerint Jókait a fényképezés számára a „népművelő”-népszerűsítő szerep nyerte meg. Az 1860-as években a nemzeti tudat erősítésének szándékával díszes albumokba kötve, tablókra ragasztva egyre szélesebb körben terjesztették a politikai vagy kulturális életben vezető szerepet játszó személyek portréit. Jókai fényképe is szerepel ez időszakban, mégpedig az 1861-es, 168
