E. Csorba Csilla (szerk.): „Egy ember, akit még eddig nem ismertünk”. A Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai-gyűjteményének katalógusa. Kéziratai, az író képzőművészeti alkotásai, ábrázolások az íróról (Budapest, 2004)
Ábrázolások az íróról (E. Csorba Csilla) - Fényképfelvételek
FÉNYKÉPFELVÉTELEK Adyról a gondolataiba mélyedő, könyökére támaszkodó költő, József Attiláról az idegek harcától tönkretett szomorú arc, Jókairól pedig az ősz, parókás, bágyadtan mosolygó kép él az emberek képzeletében. „Neki a »legnagyobb magyar mesemondó« elnevezés jutott ki elismerés gyanánt, de ez színtelenítő ködbe vonta alakját, s a mesemondás szakállas, nagyapós pózába merevítette. Ha igazán meg akarjuk becsülni nagyjainkat, nyilvánvaló, hogy nem érhetjük be ilyen rossz olajnyomatszerű, semmitmondó képpel...” - írja a Váli Mari visszaemlékezéseit sajtó alá rendező Lukácsy Sándor.1 Az irodalmi fénykép-ikonográfia ezt a nemegyszer sematikus képet módosítja, gazdagítja a maga nyelvén közölt ismeretekkel. Az íróról, költőről gyermekkorától haláláig készült arcképeket veszi számba, s látja el az azonosításhoz szükséges adatokkal. Segítségével fogalmat alkothatunk az író külső megjelenéséről, alakjának, arcvonásainak változásáról, ráncainak sokasodásáról, pózairól, gesztusairól. Jókai Mórról számos, életében készült metszet, rajz, festmény, szobor maradt fenn, s az őt megörökítő fotók száma sem csekély, mégis kortársai közül nem egy úgy tartja, hogy a képzőművészek és fényképészek nem tudták megragadni a lényeget, nem tudták azt az élményt az utókorra örökíteni, amelyben a vele és körülötte élőknek részük volt. Az idős íróval jó kapcsolatot fenntartó Bródy Sándor szerint „Mint barátjának, Petőfi Sándornak, neki sincs egyeüen egy jó arcképe. Szín és rajz szegény arra, hogy kifejezze őt, aki nagyszerű, mélységes, változatos és szeszélyes, mint a tenger, mint az asszony.”2 A fiatalon ismertté és híressé vált író külső megjelenéséről képes folyóiratok, napilapok gyakran közöltek ismertetéseket. A néha egymásnak ellentmondó kortársi tudósítások, majd visszaemlékezések gazdag gyűjteményéből a következő kép alakítható ki: A fiatal író „szép, szőke, karcsú, magas ifjú” volt, „jószívű, szerény, szeretetre méltó”,3 „legénykorában mokány bajuszt viselt, szakállát borotválta, később szakállt hordott és megkopaszodott.”4 „Midőn szónokol, szép, magas alakja nyugodt méltósággal s mégis szerényen válik ki a követek közül; nagy, sima homloka most komolyan borong, majd derülten ragyog, szelíd szemei egész lényének alapjóságát sugározzák” - állapítja meg az Országgyűlési emlékkönyv 1866-ban.5 1871-től kezdve „hol barna, hol őszbe csavarodó parókát” viselt, de „nemegyszer megjelent paróka nélkül is.”6 „A szemöldökei, azok haragos, komor ívbe futnak és ábrándos szemei az oroszlán szemének csiga vonalában fekszenek bent. Az orrának is ilyen csigás rajza van...” - emlékezik Bródy Sándor.7 „Egészen más volt a tekintete, mint minden élőé. Aggastyán korában szemének még oly színe volt, mint amilyen egy tizenhét éves leányénak ...”.s „Tömött gesztenyeszín bajusz, melyet diskursus közben meg-megsodor, körszakálla már inkább ritkább, hajá[t]... gyakran szokta változtatni, termete hamarább magas, mint közepes, magatartása úrias és könnyed, járása, hatvan éve daczára, fiatalosan ruganyos, egész lénye nyájas és megnyerő. Keresetlenül öltözködik, de mégsem hanyagon: barna felöltőt s többnyire tarka inget visel, mely szögletes, időbarnított nyakát majdnem egészen szabadon hagyja. A nyakkendőjébe egy karneol kutyafej van beszúrva.” - írta a fiatal tanítvány, Mikszáth Kálmán.9 Az idézett véleményekkel száll vitába a Jókait közelről ismerő Jókai Róza: „...ő nem volt se délceg, se magyaros, se állandóan kedélyes, sem izmos és főleg: nem energikus... Nyúlánk, lágyvonalú, előkelő. A mozgásában muzsika, és nem erő meg férfiasság. Sose ült felemelt fővel, egyenes derékkal. Sőt, kissé hajlottan, egy vonalba simulva a székével.”10 Míg Herczeg Ferenc úgy érzi, hogy Jókai „gondosan kerül minden pose-t, minden erősebb kifeje167
