Hegyi Katalin: Titkok játéka. Válogatás Szentkuthy Miklós fényképhagyatékából (Budapest, 2009)
Szorosan ide tartozik vallási életem. Már bevallottam nektek: én örökké imádkozom. Sőt, olyan vadat állítok, hogy sokkal többet imádkozom, mint az egyház sok hivatalos szentje. Amikor nem írok, időm nagy részét elmélkedéssel töltöm... Imáim egyrészt az egyházi imák, melyeket minden hívő imádkozik, Miatyánk, Üdvözlégy, Hiszekegy, Úrangyala, de különösképpen a Veni Sancte, melyet latinul minden reggel elmondok. Ezeket az egyházi imákat a legegyszerűbb emberként imádkozom el. És ezt tudom csinálni! A másik típusú ima már nem ilyen egyszerű. Ezeknek az imáknak alapja: a szentek életének állandó olvasása. Múltkor mondtam már nektek, könyvtáramban „ezerféle" szentéletrajz van. De ima céljára a Schütz-féle négykötetest szoktam használni. Az egyéni imákba belefonódik életem ezer epizódja, emlékek tömege, utazások, emberek, olvasmányok - melyeket egy-egy szent élete bennem fölidéz, fölkavar, hogy úgy mondjam, lelkem zsige- reiből kiprovokál. Ezeknek az egyéni imáknak elsődleges motívuma: a fantázia. A Szentek életé ben először is rengeteg történelmi eseményt találok. Az Orpheusi komponálom ima közben is. Ha van Jóisten, akkor ezt bizonyára nem veszi rossz néven tőlem; elvégre egyházam is állandóan propagálja az elmélkedő imádságot. Néha, változatosságképpen, azokat a dolgokat is mind imává alakítom át, ami aznap különösképpen foglalkoztatott: Maria Sibylla Merian rajzai, angol építészeti könyvemben angol katedrálisok, aznapi ebédem, repdeső női manökenek egy divatlapban, mind átalakulnak lelkemben, mint ahogy a napsugár a növényekbe hatol a klorofill hatására, és megtörténik az oxigén-széndioxid csere - így nálam minden imaanyaggá válik. Mondom az Istennek: eszed, nem eszed, nem kapsz mást, „csak" mindig mindent Neked ajánlok föl! - Az imafantáziák úgy zajlanak, hogy nem az imát rángatom le köznapi tépelődések prózai szintjére, hanem ezeket emelem fel az ima régióiba... A Feszület a katolicizmus jelképe. Én mindig a Kereszttel együtt imádkozom. De erről sok minden eszembe jut. A középkorban sok-sok feszület volt forgalomban, melyekről azt állították, hogy az Igazi Kereszt, a Vera Cruz egy szilánkja van beléjük foglalva. Gyönyörű történet, kedvem lenne megírni: Radegundisz frank királyné egy bizánci császártól kapott ajándékba egy szilánkot az Igazi Keresztből. Ennek tiszteletére írta akkor udvari püspöke és udvari költője, Venantius Fortunatus a Vexilla Regis prodeunt című gyönyörű latin himnuszt (melyet Babits Mihály oly szépen fordított le az Amor Sanctus- ban). Mikor imádkozom, az én feszületembe is beleképzelek egy igazi szilánkot; és eszembe jut ilyenkor Tarziciusz is, őskeresztény kisfiú, aki mellén vitte az Ostyát egy haldoklónak, és az őt csúfoló társai, az őt megkövezni akaró pogányok elől a Szentostya a mellébe ivódott! Bizony nagyon szeretném, ha a hit is így, ilyen egyszerűen belém ivódna, de hát... erről szó sincs. Ugyan Szent Ágoston hangoztatta, hogy nem baj a kétely! Nem kell félni a gondolkodástól! A világban tapasztaltak miatti felháborodástól! Egyébként a kereszttel kapcsolatban mindig átfut az agyamon: vajon miért a kereszti kereszténység jelképe, mikor a Feltámadás és az ebből - csúnya szóval - „reklámozott" örök élet az igazán hangsúlyos? Miért a szenvedés képeit pergeti folyton az egyház szemünk előtt - sok szent csak a súlyos szenvedésre építette egész életét -, hiszen kezdetben nem így volt. Jézus idejében a földi élet örömeinek lekicsinylése sem volt divatban. A késő középkorban, majd a barokk korban áradt el ez a szenvedéskultusz és halálőrjöngés, csontvázak és Krisztus sebei, az a sok kínzóeszköz a képeken, a szentek fantáziájában, látomásaikban. Én jobban szeretném, ha valami másjelkép lenne a templomok tetején, amely a Föltámadással kapcsolatos, nem pedig a szenvedéssel! 86
