Hegyi Katalin: Titkok játéka. Válogatás Szentkuthy Miklós fényképhagyatékából (Budapest, 2009)
Hosszú szőke haja volt, nem egészen középen kétfelé választva. Az egyiken, a hosszabbik lelógó hajszárnyon néhány nagy, a szokottnál talán két és félszer nagyobb hullámok futottak végig, de oly nagyok voltak, hogy noha a haja a melléig ért, mindössze kettő' volt belőle. Sajátos dinamikus sémája volt a hajsávnak: amint a testek súlypontja gyakran kívül van fizikai kerületükön, úgy itt is, a hullámvonal iránya, mely ebben a hajban megvalósult, nem esett pontosan egybe a valóságos hullámokkal, hanem csak néhol, és ott szinte hallani lehetett. De éppen ebben volt a szépség, ezekben a csak néha teljesedő hullámokban, szuggerált fél-vonalakban, szétbomló sinus-próbákban. A másik oldal, a rövidebb, tele volt apró hullámokkal, mintha selyemrugók volnának, de nagyon kevés vonalszerű látszott benne, mert rásütött a nap, és az egész egy reflektorban gomolygó gőzlabdához hasonlított, mely izzott, világított, párolgott, és csak itt-ott volt némi zöldes-ködös belső folt, mely némi plasztikus tömörülésre engedett következtetni. A választéknál rózsaszínű volt a választó bőrvonal, mint egy lágy ívelésű bois de rose gumihúr, ezen túl pedig sötétsárga árnyékként gurult le az árnyékos oldalon levő kéthajlatú haj. Az emberek az ilyen Leatrice Achariol-Zaninoff-féle arcokat „szabályos szépségnek" szokták nevezni, ez még a legjobb, és megszokták a filmen. A homloka nem volt magas, és szembe nézve olyan volt az alakja, mint egy bajuszkefe fehér csontlapja - nyúlt inkognitó-ovál. A szeme ugyanennek az alapformának két kisebb ismétlése volt. Lágy, szürkés szemöldöke volt, egy árnyék minden határozatlanságával és halk precíziójával: a halvány árnyakban az a szép, hogy minden ködös nonchalance-uk és reszkető amőbaszerűségük mellett is oly megváltozhatatlan szigorúsággal megőrzik annak a határozott tárgynak a konkrét lényegét, amelynek létüket köszönhetik: függvények, negatív létűek, és mégis végérvényűbbnek hirdetik a tárgy formai tartalmát, mint a tárgy maga. Vannak festők is, akik sokkal plasztikusabban tudnak éleket és kontúrmetszéseket ábrázolni azáltal, hogy vonalakat mellőzve, bizonyos árnyéksávok sűrűsödésével, kereszteződésével dolgoznak. A Leatrice szemöldöke is egy távoli kis penge rafináltan elhelyezett árnyékának látszott: az orr táján hirtelen megvastagodott és tömötten bársonyossá lett, mint a barka - a halánték felé hosszan, szinte búgva, elnyúlt, mint az egyiptomi szobrok szemöldökvonalai, de távolról sem a divatos éles-tapadó csíkban, hanem puhán és vágatlanul. A szeme is hosszúkás volt, mint a fizikakönyvben az üveglencse keresztmetszete, és a szemgolyó fehérje és sötétje között nem volt éles ellentét. Vannak szemek, melyeknek fizikai felülete és mintegy a lelki felülete teljesen azonosak: ezek üres, tartalmatlan és meddő-nézésű szemek. Vannak aztán bizonyos „mély" szemek, ahol ez a távolság a kétféle „felület" között oly nagy, hogy a fizikai szinte teljesen elenyészik, és az egész szem azt a benyomást kelti, mint egy végtelen hosszú enfilade szobasor utolsó árnyékos szobája, vagy mint egy alacsony szoba plafonja, amelyen perspektivikus freskó van, és így a szoba szinte az égboltig látszik kitágulni felfelé: a szem sokkal messzebbről („mélyebbről"] jön, mint az arc, és elveszti fizikai egyszerűségének és homogénségének jellegét, hogy helyette külön térszuggesztiót alkosson magának, tele árnyékokkal és a folytonos mélyülés plasztikus fokozataival. Mintha egy meleg sátor legmélyébe néznénk, ahol nincs fény és világosság, csak a távolság érzése, amely sugárként realizálható csak számunkra. Ilyen „mély" szem volt a Leatrice-é. Sötétszürke volt a pupillája körül a gyűrű, amely puhán hullámzott-úszott a szemében. Ha forgatta, nem volt semmi élesség vagy határozottság a szeme mozgásában, mert valahogy a szeme nemcsak a pupilla körüli kis részre redukálódott, hanem nézés volt a homloka alsó sávjától kezdve az arccsontjáig minden. Prae, 1934 (O Marion Douglas, angol színésznő a Theatre and Film 1928. júliusi számának címlapján
