Ambrus Lajos - Prágai Tamás: Mészöly Miklós - Hang-kép-írás 1. (Budapest, 2006)

A kitelepítőosztagnál (Szörényi Lászlóval beszélget)

jes hitelességgel a történetet, azt, amit én közelről láttam; millió esetet, hogy ke­rültek fel a listára és hogy vitték zárt vagonokban; a teljes deportálást. Régi váz­latok, jegyzetek, írások kerültek a kezembe az egyik fiókomból, olyan írások, ami­ket valaha nem írt meg az ember. Most már túl vagyok rajtuk, de úgy hasznosítom őket, hogy mint vázlatokat, megcsiszolom. Vázlatokként megírom őket, kibővítem úgy, ahogy valamikor írni akartam - ezt megcsinálom most, a mostani eszemmel. Tervezek egy ilyen sorozatot: Végleges vázlatok a szerző hagyatékából, ebben össze­gyűjtöm ezeket az írásaimat. Egyet már a Jelenkor múlt havi számában közöltem, most küldtem be Csordás Gábornak ezt az újat..., ez egy hosszabb, húszflekkes, A kitelepítő-osztagnál című írás. Ilyen volt Györkönyben - fantázia ráfogása mel­lett, nevek, egyebek -, sváb falu volt ez, ott próbáltam ezt a világot és ennek az idő­szaknak a hangulatát visszaadni; és az a benyomásom, hogy ebben a húsz oldalban - ezen az iszonyatos, kemény és tragikus időszaknak a történelmén keresztül - egy mini Magyarország históriai, lidérces térképe van talán benne. Hogy kerültem ehhez közel <1 Mielőtt azt a bizonyos, előbb említett lapot szer­keszteni kezdtük volna, dolgoztam: fizikai munkát, munkahelyemen rakodómun­kás, szénrakodó munkás voltam; és mindig följebb törtem, sikerült az akkori kö­zellátási felügyelőségen valami kis állást szereznem, malomellenőr lettem, ami ne­kem nagyon megfelelt, mert ez annyit jelentett, hogy nem kellett benn ülni a hi­vatalban, hanem kaptam egy kis motorbiciklit vagy kerékpárt, vagy valamit, faluról falura mentem, és a darálómalmokat ellenőriztem. És hát: mindennap más ágyban aludni, más főztjét enni, mi kell egy huszonévesnek1?- Én természetesen nagyon bol­dog voltam ezzel a vadmadárélettel. Akkor érkeztek meg Fejér megyéből, Nadap környékéről. Ott a Velencei tó-partján... SzL:... ott van az Osjegy... MM: Igen. Ott volt egy ilyen centrum, egy kitelepítőosztag-centrum, és Tolna megyéből is megérkezett egy ilyen kitelepítőosztag. Ez egy iszonyatos, vegyes ösz- szetételű bagázs volt, valamilyen kétes, mindig valami rettentő kétes származású és előéletű vezetővel, akik mellé államvédelmisek meg rendőrök voltak kirendel­ve. Mert ugye a kitelepítés soha nem volt feszültség nélküli, pláne hogy csángók is jelen voltak, akik nagyon indulatos és kemény fickók... Iszonyatosan emberte­len volt: a kitelepítettek házában, a háznak a hátsó sarkában ültek a motyóikon a csángók, s vártak, hogy mikor telepedhetnek be, a háznak az első részében ül­tek motyóikkal a svábok, akiket vittek el, s nem jött a vagon. És teltek a hetek, s közben „hun” gyilkolták, „hun” verték egymást, „hun” szeretkeztek, „hun” gyű­lölködtek. Valami borzalmas, feneketlen, vadnyugati állapotok voltak. Egy ilyen fa­luba - Kakasdra vagy Belacra, ahol együtt éltek majdnem két hónapig a kitelepített svábok meg a megérkezett csángók - bemenni... Ott minden éjszaka olyan volt, mint valahol a vadnyugat szélén, sose lehetett tudni, hol bukkan elő egy bicska. Az egész faluban csak egyetlen lámpa égett, egy nagy, 500-as körte a kocsma előtt, az volt az egyetlen fénypont. Egészen sajátos hangulata volt ezeknek az időknek. Kö­zellátási felelősként voltam ott, ezt a kb. 50-60 fő létszámú kitelepítőosztagot vé­gül is táplálni kellett, ez egy siserehad, amely megszáll egy falut. Nekem kellett fel­hajtanom a megfelelő burgonyát, vágómarhát, szóval etetnem kellett őket. Nem volt éppen kellemes beosztás. Nagyon közelről láttam az egésznek a mechaniz­37

Next

/
Oldalképek
Tartalom