Ambrus Lajos - Prágai Tamás: Mészöly Miklós - Hang-kép-írás 1. (Budapest, 2006)
„...Megbocsáthatatlanul szeretem a földet...” (Jelenczki István portréfilmjéből)
Egy ilyen miliőben, környezetben, ahol ilyen típusú emlékrajok környékezik meg az embert, a halálnak másfajta kategóriája ébred fel az emberben. Itt a pusztulás folyamata valamilyen formában nem a végleges pusztulás körképébe illeszkedik be. A folytatásnak egy olyan bizonyossága és szépsége veszi körül az embert, ami már nincs a személyesre úgy kihegyezve, mintha az elmúlás és pusztulás látványa egy civilizációs környezetben érne utol. Itt valahol bele van, egyszerűen, természetszerűen és természetileg bele van applikálva a valamilyen szintű maradhatóságom érzése, az elmúlás gondolatilag nyilvánvalóan személyes élménye lélektanilag teljesen másképp érinti itt az embert. Az ember elfogadóbb itt a saját halálát illetően, mert minden urbanitás és a köré rendeződő tárgyi szuggesztió olyan állandó idegességgel is megtölti, hogy egy ilyen idegesen lüktető urbánus világ életéből kilép. És ez valahogy zavarttá és kétségbeesetté tesz. Itt az elmúlásnak olyan természetes, organikus képeit kapod meg, a természet, a fáktól kezdve minden; valami nagyon mély természetességgel éled át az átváltozást és az átformálódásnak az élményét. Másképp üt meg. Tudod, itt is pontosan tudod, hogy meghalsz, de valami olyan hallatlan erotikával és szépséggel gazdagodva, úgy halsz meg, mint az a gyönyörű bokor. Most, ősszel meghal. Itt mélyebben éled át ezt az élményt, és nem úgy, mint egy urbánus, zaklatott világban, amelyik minden pillanatban még fokozottabban akarja önmagát igazolni és élni. Egy pillanat alatt lerombolódik. A szép sorvadásnak a belső és külső tájképe nem érvényesül. Itt az elmúlásnak olyan hallatlanul sok aspektusa van: ugye, ez a bokor hogy virágzott még egy hónappal ezelőtt! Itt látszik, hogy elszáradt. Gyönyörű orgonabokor volt. Ma nem az. De átmeneti gazdagságával felruházottan megy el. Önmaga rekviemjét végigjátssza, ugye, csodálatos produkció az egész. Folyamatos rekviem. Az pedig hirtelen rekviem, amit az épített világ ad. Azt hiszem, valahol lélektanilag itt lehet a gyökere annak, hogy miért be- lenyugvóbb az ember egy ilyen természeti miliőben. Itt természetes folyamatban éled át az átalakulást. Nem a teljes megszűnést, hanem a folyamatos átalakulást, 22 Pécsett az Üdülő Szálló teraszán
