Ambrus Lajos - Prágai Tamás: Mészöly Miklós - Hang-kép-írás 1. (Budapest, 2006)
„...a tengertől egy kicsit messzebb...” (Márton Lászlóval beszélget)
„...a tengertől egy kicsit messzebb..." ML: Hogyha te fiatal korodban, talán a háború után közvetlenül, tudtad volna, hogy a dolgok 1992-ig Magyarországon meg a világban hogy alakulnak - úgy nagyjából is, meg részletekben is - akkor ennek tudatában - mondjuk '46-tól kezdve - mi az, amit másképpen csináltál volna 2 MM: Azt majdnem meg tudom válaszolni. Akkor bennem egyrészt élt a kalandvágy, egy természetes és igazságtalan kalandvágy. Életemben először - uniformisban - hagytam el az ország határát. Akárhogy küzdöttem ellene, ez mégiscsak kíváncsivá tett. Iszonyú, de így van. És ugyanakkor volt szomorúság is bennem, hogy nem tudtam kijutni a Sorbonne-ra, Párizsba. Amikor hazajöttem, egy definitiv élet jött; és tulajdonképpen leesett nekem a húsz fillér, hogy igazában nem fogok tudni emigrálni vagy elmenni, bele fogok nyugodni ebbe a helyzetbe, ami van. Erre jött rá az, amit a fiataloknak már nehezebb megmagyarázni: jött egy olyan irodalompolitikai és egyéb politikai korszak, amikor az ember valóban mindennap bevonult a kis szobájába, a könyvei közé, s a papír elé leült... A külső világ olyan jellegű volt, hogy nem hittük el, hogy ez a mi életünkben meg fog változni. Tehát mindennap úgy kellett leülni a papírhoz, hogy az ember legjobb esetben egy palackpostát hagy hátra. Ez az érzés tulajdonképpen átláthatatlan, elmondhatatlan, mert ez a szemé- lyiségdeformálásnak és -redukciónak olyan játszmája volt, amit egész egyszerűen azért lehetett elviselni, mert az ember fiatal volt - meg hát, mondjuk, én eléggé ri- nocéroszbőrű is voltam. De ez lélektanilag iszonyatos... Sokszor azt érzem, hogy inkább most, így, idősebb koromban okoz időnként komplikációt nekem. A letudott játszma visszafordíthatatlan számomra. Tehát ez a dolog irreverzíbilis. ML: Ha jól tudom, kevesen múlt, hogy nem lettél például matróz. MM: Szegény anyámnak volt a bűne. Volt egy rokon, Szekszárdra látogatóba jött, a holland királyi tengerészeinek volt az orvosa. És hát a tenger engem mindig érdekelt; meg egyáltalán a csavargás... Rettenetesen jóban lettünk - és hogy ő elintézi, hogy engem fölvesznek az akadémiára kint Hollandiában! Nagy tárgyalás, minden volt; és aztán jöttek anyámnak a sírógörcsei és miegyébje. Akkor még nem voltam elég férfias, hogy a hölgyeknek adott pillanatban nemet mondjak, főképp anyámnak, és ezzel... Pedig ezzel a gondolattal sokszor játszom, milyen boldog lennék most, Joseph Conradként. Egy élet után visszavonulnék a tengertől egy kicsit messzebb, nem olyan nagyon messze... Ahogy a novellájában leírja: a tengerészkapitány nyugdíjba megy, de azért nem annyira messze a tengertől, hogy a zúgást ne hallja. A tengert nem akarja látni, de a zúgást, azt igen. Hát, ez kimaradt az életemből. 128
