Ambrus Lajos - Prágai Tamás: Mészöly Miklós - Hang-kép-írás 1. (Budapest, 2006)
„...mindenütt ott van a kép...” (Márton Lászlóval beszélget)
próza a második világháború pusztításai előtt létrejöhetett volna Budapesten. Valami más lett volna. MM: Ez igaz. Érdekes, hogy vajon ezt az új fejlődést az irodalomba mennyiben hozzuk be. Nagyon jól tudom, hogy a modern próza unja, pláne az olvasó, a tizenkilencedik századi táj leírásokat... ML: Nincs olyan nagyon sok egyébként. En most átnéztem, Jókainál van egy pár... MM: Igen. ML: ...és aztán a többieknél... a magyar irodalomban nem sűrűn fordul elő. MM: A tájírás, a táj akkor érdekes, amennyiben katalizátora vagy médiuma tud lenni valamiféle emberi vagy filozófiai, vagy egyéb mondanivalónak... Szóval berántani! Berántani! Itt van egy óriási különbség. Bizonyos írástechnikai vonatkozásban engem a kritika nem éppen jólelkűen akart kapcsolatba hozni a francia nouveau roman bizonyos módszertani és technikai újításaival. Nagyon tudom becsülni azt is mint technikát, de azt gondolom, hogy az, ami például az én írásaimban vagy legelementárisabban talán a Pontos történetek ben, céltudatosan is, ehhez hasonlít, az bizonyos mértékig koncepció szerint volt megírva... ML: Egész másról van szó ott nálad. MM: Ha most egy Robbe-Grillet-t veszek... Tehát egy bonmot például... Ez önmagában fantasztikusan jól van megcsinálva, ez a regény. Ezek a franciák, mi az, amit nem tudnak«?- A negyedrangú íróik is több technikai ügyességgel rendelkeznek, mint nálunk a legjobb! Szóval egy nagy kultúra, amelyik csak úgy cseveg és egyszerűen formává válik - le lehet nyugodtan írni. Ez nálunk nem megy. Bár most, az ifjabb nemzedékünk, úgy látom, rendkívül szorgalmas és könnyedén cseveg. Fantasztikus könnyedséggel jön belőlük. Ha összehasonlítom, hogy mi húszéves korunkban mit kínlódtunk, hogy milyen hülye mondatokat írtunk - hát így rázzák ki a jó mondatokat. Van valami előrelépés a gondolkodásunkban és a kifejezőkészségünkben - egyszerűen a kulturális szintünkben. ML: Nekem az a benyomásom, hogy az írásbeliség egészében véve annyit hanyatlott Magyarországon, hogy ha valaki jó mondatokat ír, akkor az már hihetetlen könnyedségnek látszik... Szerintem némi távlat kell, hogy valaki ennyire derülátó legyen, mint te. MM: Hogy én mit izzadtam, hogy valami igényes mondat kijöjjön... Bár sejtettem, hogy mi a jó, tehát abban a pillanatban, amikor a papírra került a szöveg, halálbiztosan tudtam, hogy ez szar. És akkor mindig újra neki kellett ugrani. Rengeteget kínlódtam. Éppen ezért jó volt egyébként ez az egész szocializmus nekem, a sok szilenciumban, mert... ML: Volt időd. MM: ... volt időm töprengeni, meditálni. Hát, még egyszer nem csinálnám. (Nevetés) De időm volt rá. ML: Egyik írásodban olvastam a „gumiland"-ról. Ha már a táj és a történelem összekapcsolásánál tartunk - ahol azt írod, hogy gyerekkorodban ráéreztél az idő-tér vonatkozásaira, hogy összehúzódnak az események, akár egy nullpontba - amit aztán a végtelenségig ki lehet tágítani. Ennek a megérzésnek a kontinuitása egészen a legutóbbi írásaidig nyomon követhető. Úgyhogy ezért nem hiszem, hogy valamiféle Heimatkunst nyomainak a fölfedezésétől kellene tartanunk a te művészetedben. 126
