Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Az életre szóló szerelem
A jelenés Szólított angyal engem is, ha nem is úgy, mint Blake-et vagy Weörest: szabadkőműves csipkebokrot gyújtva a szobámban vagy verseket diktálva a telefonba. „Gyere", mondta a hang, „nincsenek itthon". Az ódon bútorok között a silány diadal élesen rajzolódott ki a cigarettafüstben: úgy feküdtünk a világháborús családi ágyon, mint egy vízszintes relief kiizzadt kő-alakjai. Cserepes volt a szám, hiába ittam vodkára bort. A jelenésre várnom kellett reggelig. A gyűrött arc és a fekete boglya-haj ezt láttam. Épp eleget ahhoz, hogy valami névtelen és rejtett szorongás fölnyitva pillátlan szemét a sejtjeimben megsejtse a csapdáját álcázó, sugár-ragyás vadászt. Nem mondhatom, hogy bármit is közölt volna velem, előre, úgy értem, a metafizikai hírnök. A kórház, a halál, a farkasréti csoportkép, a borotvapenge-sírás, az„Orbán-apuka", a gyalogos Odüsszeia forinttól forintig, a lyukas zoknik, a kinőtt cipők, a „köszönni ki fogí", egyszóval az egész pisi- és vérszagú regény, amivé Közép-Európa dolgozza át a veronai erkélyjelenetet, de még az egyetemesebb balsors partizánakciói is, a gyönyör talajába telepített élettani aknák mind sűrűbb robbanása szívben és gyomorban - mindez rejtve maradt. Csak fölment a függöny és megláttam magunkat, egy ősi bábjáték meztelen szereplőit, s körülöttünk az úgynevezett sorsot: a díszlet-Duna ipartól sebhelyes partjain füstöt és szegénységet fújt az égre az óriás-öntudatú Hüvelyk Matyi ország. Tűz rémített vagy halálos hidegé - mit tudom én. Valami öldöklő közegben föl-alá cikázva a lepke-lény emberi ésszel rettegett; kétségkívül vonzotta már a lámpa, melynek köznapi neve: szerelem.
