Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Gyökér a földben
Lég-nagymama Ő bezzeg jobb körök neveltje volt. Erre adott, az apja még Bácskában batyuzott. Családi audienciáinak egyikén hirtelen hanyattvetette magát és a dívány huzatát markolászva vonítani kezdett, mint teliholdkor a kutyák: „A fiamat!... azok a nyomorultak!..." Tragikus népszínmű, könnyes közönség. A bádogdobozban színes krokodilok - páncélos savanyúcukor. A családi vagyont ő vesztegette el, tizennyolc elején, egy seprűüzleten. Negyvennégyben fáspincékben lakott, a fa mögött. Ha egyedül maradt, hangosan társalgóit halott fiával, akit nem taníttatott a költségek miatt és akit egyszer ki is tagadott. Amíg járni tudott, ő szaladt ajtót nyitni - hátha nem a nyugdíjat hozza a postás. Holtában úgy feküdt a díványon, mintha szárnyak nélkül repülne. A család őrültje letépte róla a paplant: „Most legalább láthatod, mit ér az ember!" Láttam; a két fehér mellet bolondul duzzadni, a szeméremdombon profánul életteli volt a szőr-a női test vadul élt még, csak az álla, az esett a nyakára. Percek vagy évek teltek így, mit tudom én. „Ez nem normális!... a gyerek előtt!..." - hívott vissza a föld. A szobát aranyba akarta fojtani a nap. Autók, tejeskannák; zörögve élt a Szondy utca. Az óra nem állt meg, a tavasz mellkasában dobogott a szél. 13 Az anyai nagyanya
