Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
És fölragyognak szétszórt csontjaik
És fölragyognak szétszórt csontjaik Es fölragyognak szétszórt csontjaik - nem érezték cipőjükben a kavicsot, ha a lábukon volt is, nem volt cipőjük, s nem volt koruk, foglalkozásuk, gyerekük: egymás tekintetébe fűzve, mintha tűbe, úgy botorkáltak, mint a részegek; attól lehetett tartani, rögtön orrabuknak, ahogy a rezes képpel izzó gyümölcsök között maguk is gyümölcs módjára lebegtek, diadalittasan és nevetségesen... Es fölragyognak szétszórt csontjaik - a préselt torokhang, a páradús pupillák, a csak nekik fontos, személyes részletek, amikben testet ölt a testtelen egész, az elvont eszméből tapintható bársonnyá bolyhozódó (s így véges) végtelen: zöld dzsungelrobbanás a csillagközi térben, s a tajtékzó levél- és liánzuhatagban látni a Föld rejtett természetét, a sötét párducpofából villámló tűzgolyót... Es fölragyognak szétszórt csontjaik most ők a mindenség, a hal a vízben, de a fodrozódó víz is a hal körül; a helyhatározószó értelmét veszíti: egymásban, egymásból, egymáson át zuhannak, emelkednek, gomolyognak, egyhelyben suhanva se-le-se-föl; most ők a völgybe gördülő, mennydörgő verítékcsöpp, most ők a süket ég a fogcsikorgatás fölött: teli üresség fényes arccal őrjöngő sötét... És fölragyognak szétszórt csontjaik - a nyílt törés röntgenfölvételén csillogó csigolyasor, a generációk; nyomukat belepi az idősivatag szüntelenül szitáló kvarchomokja, de egy vízcsöppnyi sejt tovább emlékezik: amíg van halál, van öröklét, s az öröklétben ők bóklásznak a kavicsos úton, és mintha fújna a szél a falu felől, az elragadtatástól lobog a hajuk. 123
