Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)

Ostromgyűrűben

A mágus- És mi van ezzel a mágussal1?- - érdeklődött egyik barátom, egy könyvkiadó romantikára kevéssé hajló igazgatója V. doktor felől. - Gondolom, ügyel - feleltem én nem kevés iróniával. Ügyel arra, hogy ne felejtse el, hol dolgozik. A magyar egészségügyben, melynek kórházai többnyire tudathasadásos elmezavarban szenvednek. A műtőben a XXI. század, a műtőn kívül a XIX., és a kettő nem ér össze. V. doktor ügyeletben sürgősségi ellátást végez, azaz diribdarabokra tört balszerencséseket operál, akiket a mentő hoz neki ajándékba éjszaka. A hazai kórházak tudathasadásos állapotában annak, hogy ő a haladottabb külföldről a fejében és az ujjaiban hozott haza egy itthon teljesen újnak számító műtéti technikát, nem tud igazi következménye lenni. Még ha főnökként tette volna mindezt, de hát V. doktor viszonylag fiatal ember, negyvenéves, rangjára nézve szakorvos. A hazai egészségügy feudális beidegzettségén még az sem tud lényegileg változtatni, ha az embernek, mint V. doktornak is, intelligens és kulturált főnöke van, aki nem tartja rangján alulinak, hogy beálljon a műtőbe a beosztottjának asszisztálni, minthogy az olyat tud, amit ő nem, és a sebészi tudást csak így, a gyakorlatban lehet elsajátítani. Nem az egyes emberben van tehát a hiba - a szisztémában, mely ahelyett, hogy a V. doktorhoz hasonló megszállottaknak csábító munkakörülményeket biztosítana, makacsul ragaszkodik régi reguláihoz. Az orvosok legtöbbjéről és az ápolószemélyzet többségéről elmondható, hogy személyes hősiességükkel tartják meg intézményük fejükre omolni készülő mennyezetét. És épp ez a baj, hogy egy honi egészségügyi intézmény működtetése a mai körülmények között hősöket kíván. Hősöket, akik az „enyém a vár, tied a lekvár” szabályai szerint küzdenek egy szabad kórházi ágyért, hogy operálandó betegüket legyen hova fektetniük. Távol álljon tőlem, hogy én is előálljak egy korszakalkotó egészségügyi reformötlettel az ágyszámmisztikáról, vagy a láb- és szívkórházak összevonásáról, budapesti központtal, vagy a gazdaságos gyógyszer- fölírás legújabb mikéntjéről, apage, satanas! Én csak csöndben reménykedem, hogy V. doktor és a hozzá hasonlók nem roppannak meg a rájuk nehezedő súly alatt, nem távoznak külföldre, ahol rendesen megfizetnék őket, egyáltalán, nem adják föl, hanem a józan ész ellenére folytatják, ahogy mi is, a többiek, írók és nem írók, betegek és nem betegek, szép hazánk daliás polgárai.

Egy elhanyagolható mellékkörülmény

Majdnem elfelejtettem. A társadalombiztosítás nem támogatja anyagilag a neuro- pészméker beültetését. A kórházi tartózkodást, a műtétet támogatja, de a készülék árából nem térít egy petákot sem.

A készüléket Amerikában gyártják, ára magyar pénzben közel hárommillió forint. Potomság. A magyar költő fölnyúl a háta mögött álló könyvespolcra, leveszi onnan a hanyagul odadobott hárommillió forintot, leadja a megrendelését New Yorkba, fizet, mint egy katonatiszt, oké?

Kezdtem barátkozni a gondolattal, hogy se készülék, se műtét.

Hanem mire valók az ember életében a nők? Ahol ők megindulnak, nem sarjad ott a fű sem.

1 14