Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Ostromgyűrűben
Az agyafúrt költő III. A csoda Először akkor fogtam gyanút, amikor kórházi látogatóim egyike, egy megjelenésére nézve hamisítatlan budai úrhölgy azt mondta csak úgy maga elé, de mély átéléssel a frissen fölmosott kórházfolyosón: - Be kell szarni, egyszerűen be kell szarni! - Erre a fölismerésre én juttattam őt azzal a ténykedésemmel, hogy fölpattantam a székemről, és tettem néhány lépést a kórterem ajtaja felé, azaz mentem, ahogy az emberek általában mennek, egyik lábukat a másik elé helyezve a haladás irányában, különösebb odafigyelés nélkül. Tehát úgy, ahogy én már évek óta nem tudtam menni. Betegségem utolsó éveiben nekem már a járás is kisebbfajta expedíció volt, botra támaszkodva, kaszáló mozgással és megtervezett táborhelyekkel, kapaszkodásra kiszemelt bútorokkal és nekidőlni való szekrényekkel. Most meg csak úgy fölugrom és megyek. Látogatóim elkerekült szeméből olvashattam ki a változás mértékét. - Csoda! - mondta ki a kulcsszót a fenti úrhölgy, miután magához tért a döbbenet okozta sokkból valóságos csoda! Ezt a szót most hallom először, a következő hetekben számtalanszor fogom hallani. Szentjóby Tamás például, amikor meglát engem L. J. raposkai házának udvarán lazán járkálni, ég felé emeli a karját és azt kiáltja, mint valami avantgárd szertartás fölszentelt püspöke: - Mirákulum, Mirákulum! - Amikor pedig Raposkáról átrándulunk Szigligetre, összeszalad az alkotóház, és ott is azt duruzsolja mindenki, hogy csoda, csoda, csoda, itt a két lábon járó csoda, az Ottó, láttad már te isţ Mi tagadás, kezdtem magamat furcsán érezni. Egy csodás történet központi alakjához képest meglehetősen köznapi jelenség vagyok, ráadásul a látszat szerint egy hálátlan kutya, aki meg sem igen érdemli azt a nagy szerencsét, ami érte. Kérdezik, milyen érzés, azt mondom, jó, merthogy csakugyan az. Érzem, keveslik. Keveslik az örömömet, a lelkesedésemet. Ok örülnek és lelkesednek, mert szeretnek. Hülye lennék, ha ezt nem tudnám. Csakhogy én tudok mást is. V. doktor még a műtét előtt korrekt módon tájékoztatott arról, hogy mire számíthatok sikeres beavatkozás esetén. A gyógyszer okozta túlmozgás és annak minden nyomorító következménye megszűnik, a betegség maga viszont nem szűnik meg, minthogy az az orvostudomány mai állása szerint - remélhetőleg már csak ideig-óráig - gyógyíthatatlan. Továbbra is szednem kell tehát a gyógyszert, még ha a későbbiekben csökkenthetünk is a napi adagon, és továbbra is számolnom kell néhány kényelmetlenséggel, olyanokkal, mint az első mozdulat megtétele vagy az irányváltoztatás körül adódó nehézségek, magyarán ezután is nehezen fogok tudni elindulni és megfordulni, ami egy csodálatos gyógyuláson átesett betegtől legalábbis meglepő. Persze szó sincs arról, hogy lebecsülném az operáció jótékony hatását. Korábbi állapotom és a mai, ég és föld, hogy mértéktartó legyek. V. doktor kérdésére, hogy megítélésem szerint mennyivel sikerült visszavetnünk a betegség előrehaladását, magam felelem azt, hogy minimum tíz évvel. De nagy kérdés, hogy helyes-e így számolnunk, hogy így számolva nem csapjuk-e be magunkat is£ A tüneteim csakugyan a tíz évvel ezelőttiekhez hasonlatosak, de tíz éve én épp csak elhaladtam az ötvenet, betegeskedni pedig alig túl a negyvenen kezdtem, a csodálatosképpen fölgyógyult, késő negyvenesnek, kora ötvenesnek látszó újszülött 112
