Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Ostromgyűrűben
Az agyafúrt költő II. A bajok gyökere A Parkinson-kór. Sokat tud, még többet nem tud róla az emberiség az ő nagy tudományával. Tudjuk, mert látjuk, milyen tüneteket okoz, de nem tudjuk, hogy őt magát mi okozza. Tudjuk viszont azt, hogy hova ereszti gyökerét a betegség - az agy egy meghatározott részébe, melyet nem sok jót ígérőn substantia negrának, azaz némi ironikus szabadsággal fordítva a kifejezést magyarra, fekete lényegnek, valódi jelentése szerint fekete anyagnak mondhatunk. Arról, hogy az agynak egy bizonyos részét miért éppen így hívják, sejtelmem sincs, ahogy a betegséggel kapcsolatban föltehető számos más kérdésre sem tudnék válaszolni, nem lévén hisztérikus hipochonder, aki tájékozottabb a szakirodalomban, mint az orvosai, hanem csak egy közönséges, mezei szerencse játékos, aki kifogta, hogy a bajban is stílusosan fogalmazzunk, a Fekete Pétert. Csak annyit tudok a témáról, amennyi az idők során rám ragadt. A Parkinson-kór esetében az történik, hogy az agynak e meghatározott területén valamilyen okból pusztulásnak indulnak azok az idegsejtek, melyek korábban három műszakban termelték a dopamint. A dopamin az idegpályák ingerületvezetését segítő anyag, melynek hiánya komoly mozgászavart okoz: a parkinsonos beteg a saját akaratától függetlenül hol reszket, hol lebénul. Az orvostudomány nagyot lépett előre, amikor rájött arra, hogy a dopamint kívülről, gyógyszer formájában is be tudja juttatni a szervezetbe. Ez a gyógyszerelés mint kezelés hosszú évekre megoldást kínál, nekem az első tíz betegévemet nagyban megkönnyítette. Persze a szorítóba lépő beteg még nem fogja föl igazán, hogy ki az ellenfele. Jimmy „Ironfist” Parkinson nehézsúlyú profi boxbajnok, gyilkos erejű és minden várakozást fölülmúló állóképességgel bíró versenyző, az ő mérkőzései nem tizenkét menetesek, tízezer menetnél ő alább nem adja, másképp szólva, a mérkőzés élethossziglan tart, és csak kiütéssel érhet véget. Az ilyet, hogy mit jelent a „sírig tartó” mint időhatározó, az ember nem tudja igazából fölfogni. Hallja, hallja, de valójában elereszti a füle mellett. Ha a mai nap a gondunk, nem tudunk azért szorongani, hogy mi lesz velünk húsz vagy harminc év múlva. Szedem a tablettáimat, gondosan kiporciózva, és ennyi az egész. Gyógyszert szedve jártam és tanítottam Amerikában, ültem a Nemzetközi P. E. N. kongresszusán, az előadói asztalnál, Szöulban, azt hittem, így lesz holnap is, így lesz örökké. Bár voltak intő jelek is, egyre több és egyre gyakrabban. Szöulból visszatérőben például már nem tudtam vinni a bőröndömet, hagynom kellett, hogy nálam húsz évvel idősebb honfi- és szakmatársam vigye, égett a pofámról a bőr, de még mindig nem fogtam föl, hogy ez üzenet, és az üzenet így szól: befellegzett az utazásoknak, ez volt az utolsó. Csak a rákövetkező tavaszon esett le a tantusz, amikor a Burgenlandban tett családi kiránduláson már a kocsiból sem tudtam kiszállni. Ugyanazzal a gyógyszeradaggal, amellyel Amerikában még száz mérföldeken át vezettem ottani autóinkat. így kezdődött betegségem második tíz éve, az elkeseredett közelharc ideje. A taktikám arra irányult, hogy ne hagyjam magam beszorítani a sarokba. Úgy élni és írni, mintha nem volnék beteg. De ez a taktika egyre kevésbé volt kivihető. A második tíz év kellemetlen újdonsága, hogy ez idő alatt korábbi szorítóbeli segítőnk, a 106
