Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
Műsorpolitika, dramaturgia - Az Erdélyi drámaciklus műsorfüzete, 1937
szejövetelek célját és szellemét a kezdeményező Kemény János báró az első találkozón így foglalta össze: „Mi a lelkiismereti szabadságnak, erre a legerdélyibb tradícióra támaszkodó magyar iro- dalomvédelemnek alapján állunk. Célunk az erdélyi magyar irodalomnak és ezen keresztül a világirodalomnak szolgálata.” Az erdélyi magyar írók szellemi frontja, amely a helikoni összejöveteleken jelentkezik, a nyilvánosság előtt az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiban és az Erdélyi Helikon című, havonként megjelenő folyóirat hasábjain áll előttünk. Ezeknek az egymással szorosan egybekapcsolódó mozgalmaknak és alkotásoknak törekvését, célját legtisztábban talán néhai Kuncz Aladár,11 az erdélyi magyar irodalom egyik vezére foglalta össze a következőkben: „Rendeltetésünk az, hogy csak a legtisztább irodalmi célokat szolgáljuk, s azt a szellemet tükrözzük, amely a műveltségi érintkezésben egymáshoz simult népek védelme alatt a művészi értékek világrendjét akarja megalkotni. Erdélyből kell kiindulnunk, s egy szökkenéssel mindjárt olyan magasra kell emelkednünk, amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz.” Az erdélyi magyar írók elsősorban az erdélyi magyar olvasó meghódítását tűzték ki céljukul. Kifejezési formájuk kezdetben a vers és az elbeszélés volt. A siker ösztönző ereje nyomán és Kemény János regénypályázatának serkentő hatása alatt, rövidesen megjelent a nyilvánosság előtt az erdélyi regény. Az otthoni siker felkeltette a magyarországi olvasók érdeklődését is. A Helikon írói már 1928 őszén együttesen megjelentek a magyarországi olvasóközönség előtt is a Zeneakadémia dobogóján.12 Az itt és az azóta elért sikerek bizonyítják, hogy Erdély írói tudtak versben és prózában az egész magyar nyelvterületnek újat és irodalmat hozni, mert „az erdélyi sors, az élettel és történelemmel szemben tanúsított magatartásnak kiegyenlítő emelkedettsége, az úgynevezett transzszilván szellem minden jelentős erdélyi írót áthatott”. Az erdélyi regény ma már „márkás áru” az egész magyar nyelvterületen. Ez a siker Sándor, Kádár Imre, Kemény János, Kós Károly, Kovács Dezső, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyirő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szabó Mária, Szentimrei íenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László. 11 Kuncz Aladár (Arad, 1886. jan. l.-Bp., 1931. jún. 24.): író, szerkesztő. Egyetemi tanulmányait az Eötvös Kollégium tagjaként a budapesti egyetemen végezte, ahol latin-magyar-görög szakos tanári diplomát szerzett. 1909-től tanár Budapesten, 1909-1914-ig a Nyugat munkatársa. Az első világháború kitörése Párizsban találta, innét internálták. Mint polgári internált öt évet töltött különböző franciaországi táborokban. Az itt szerzett élményeket írta le regényében, a Fekete kolostorban (Kolozsvár, 1931). Hazatérése után ismét tanár, az Új Magyar Szemle és az Auróra című folyóiratok irodalmi szerkesztője. 1923-ban Kolozsvárra költözött, és jelentős szerepet töltött be a romániai magyarság kulturális életében. 1923-tól az Ellenzék irodalmi mellékletét, 1929-től az Erdélyi Helikont szerkesztette. 12 A felolvasásra a Zeneakadémia nagytermében 1928. október 24-én került sor: „Kemény János báró finom, meleg szavakkal, nagy tapsvihart keltve vázolta, mint született meg Erdélyben az új magyar irodalom, mint támadt ez a pompás, új gárda, melynek tagjai léptek azután a dobogóra. Aprily Lajos ízig-vérig magyar versei keltettek legelőször forró hatást. Berde Mária, a híres költőnő Az én apám című művét olvasta fel. Hatalmas tapsvihar köszöntötte Reményik Sándort, a rég ismert és becézett poétát. Különösen a Lenéz a havas című verséért ünnepelték. Tamási Áron szép kis szimbolikus elbeszélése is meleg hatást keltett. Nagyon tetszettek Tabéry Géza és Bárd Oszkár írásai is. Kós Károly Erdély köveit szólaltatta meg finoman. Olosz Lajos műveit is elismerő, őszinte taps fogadta. Tompa László bensőséges, gyönyörű versei valósággal megindították a közönséget.” (Az Erdélyi Helikon felolvasó estje. Budapesti Hírlap, 1928. október 25.) 493
