Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)

Színházi törekvések az utódállamok területén - Egy kisebbségi színigazgató a magyar színészet országútján - Faragó Ödön

felolvasások, kisebb rendezések után járó csekély honoráriummal. Emellett hatvanöt évesen az Újság című lap ügynöke lett, újra a vidéket járta, nem sok sikerrel.

Nincs nyoma, hogyan sikerült a zsidó származású Faragónak a német megszállást és a nyilas hatalomátvétel időszakát átvészelnie. Erről sem nagyszámú visszaemlékezése, sem játékkönyve nem tartalmaz információt, csupán 1945. szeptember 1-jén folytatódik a bejegyzések sora. 1945-1946-ban a debreceni színház főrendezőjeként működött. 1946-ban a Művész Színházban, majd 1956-ig a Nemzeti Színházban játszott. Utolsó szerepét Karinthy Ferenc Ezer év című drámájában alakította, melynek 1955. december 30-án tartották a bemutatóját. 1958. július 28-án hunyt el Budapesten.

Faragó Ödön játékkönyvéből két olyan időszakot emeltünk ki, mely szignifikáns a magyar színháztörténet szempontjából. Az 1923. január 1-jével kezdődő bő másfél év a kassai magyar színjátszás jelentős korszakáról tudósít. Bepillantást enged a Petőfi-ciklussal induló év játékrendjébe, a társulathoz érkező vendégművészek névsorába. A sorok mögött olvasva képet alkothatunk a társulat egyre szűkülő mozgásteréről, Faragó igazgató kálváriájáról: színháza elvesztéséről és - bár erről a napló csak sejtetni enged - kapcsolatrendszerének hathatós mozgósításával sikerre vitt visszatéréséről. Az 1924. nyári losonci szezon már sejteti, hogy egyre nagyobb teher hárul a társulatot vezető igazgatóra. A losonci állomáshelyre vonatkozó bejegyzések azért is érdekesek, mert Faragó a napi bevételeket is nyugtázta könyvében. így - főként az előadásokról megjelent kritikákkal, tudósításokkal ütköztetve, arra is választ kapunk, milyen jövedelmet jelentett egy táblás ház, milyen különbség volt bevétel szempontjából egy operett és egy prózai előadás között. Mire lehetett számítani, ha másodjára került színre egy színdarab, és mire, ha vasárnap délután?

Az 1938. és 1943. közötti évek eseményeit őrző lapok a zsidó származású művész ellehetetlenüléséről szólnak. A Felvidék visszacsatolása miatt érzett elragadtatott öröm hamar keserű bánattá vált, és meg kellett érnie azt is, hogy Kassáról azt üzenik a zsidó származását letagadni nem tudó művésznek, hogy a legnagyobb baráti szolgálatot akkor teszik neki, ha nem segítik a rivalda elé.

Mivel a játékkönyv sokszor az előadáscímek puszta felsorolását tartalmazza, izgalmasnak tűnt bejegyzéseit a helyi lapokban megjelenő kritikákkal, tudósításokkal párhuzamba állítani. Ekkortájt a Kassai Naplóba a huszonhárom éves Márai Sándor küldte írásait, és a lap a Magyarországról emigrálni kényszerült Ignotust is munkatársai között tudhatta. Azt azonban nem lehetett kideríteni, ki írta 1923 tájt a színikritikákat, melyik újságíró feladata volt a színházi ügyek felderítése. Mint ahogy azt sem lehet tudni, hogy kik voltak a színházi rovat szerzői a kisvárosi lapokban. Igen hullámzó színvonalú írásokat közöltek az újságok. Ha szerencsénk van, képzett, jó tollú munkatárs értékelte az előadásokat, azonban inkább a semmitmondó, üres frázisokat puffogtató beszámolók jellemzik a vidéki színikritikát. Ritka jelenség az olyan, mint amikor a munkácsi Kárpáti Híradó hosszú dramaturgiai értekezést közöl az esti előadás apropóján dr. Cserés Miklós, a későbbi kiváló rádiórendező tollából. Reményeink szerint ez a fejezet nemcsak a kisebbségi színjátszásról, hanem a kisebbségi színikritika állapotáról is hű képet ad.

343