Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
Színházi törekvések az utódállamok területén - Janovics Jenő feljegyzései a Kolozsvári Nemzeti Színház utolsó magyar előadásáról, a színház átadásáról a román hatóságnak, 1919. szeptember 30.—október 2.
erre. Később rideg és kérlelhetetlen leszek, és minden rendelkezésemre álló jogos és törvényes eszközzel fogom azt üldözni, aki szerződést szegve át akar vitorlázni. Önökkel, 200—250 hűséges emberekkel szemben, akik most gyönyörű elszántságban összeforrva indulnak velem egy rögös útra, önökkel szemben kötelességem, hogy kérlelhetetlen legyek azokkal, akik örökkön csak konjunktúrákon akarnak lovagolni! S most kérem önöket, jöjjenek ide hozzám becsületes lékekkel, szent elhatározással, kemény kézszorítással pecsételjék meg azt a frigyet, mely minden írott szerződésnél szorosabb kapoccsal fűz össze bennünket.” Szentgyörgyi István volt az első, aki hozzám lépett. Csontos ujjaival keményen megszorította a kezemet. A hangja mindenkinek a leikébe fúródott:- Ez az idő nem arra való, hogy gondolkozzunk, és latolgassuk, mit hoz számunkra a jövő. Hogy szimatoljuk, merre forduljunk. Megmondottuk, és most ismételjük: veled maradunk, bármi törjön is ránk! Vezess! S utána sorjában valamennyien: színészek, színésznők, kardalosok, zenészek, munkások. Kézfogással erősítették, hogy velem akarnak maradni. Egy sem szivárgott el. Még román származású tagjaim is fogadalmat tettek. Érzem, hogy sorsom összekapcsolódott ezeknek a hűséges, elszánt embereknek jövőjével. De nincs idő elérzékenyülésre, nincs idő gondolkozásra, munkához kell látnunk, mert holnapután meg akarom nyitni a magyar közönség előtt a színkör kapuit.33 Addig pedig nagyon sok a teendő. Az üres színpadot be kell rendezni, alkalmassá kell tenni színházi előadások tartására, hiszen eddig mozi-előadásokat tartottunk ebben a tágas, szellős hodályban. Dolgozni fogunk éjjel-nappal, hogy két nap múlva megszólalhasson újra az elnémított magyar szó Kolozsvár színpadán. Sietek a téli színházhoz. Irodám le van zárva, az ajtaján hivatalos pecsét. Lakásbeli bútoraim az utcára dobálva. Nem szabad többé a színházba lépnem. Ezt a parancsot kapta a katonai őr, akit a kapu elé állítottak. Igen, ez a hódítókra vall: Tegnap még jegyzőkönyvben szögezték le, hogy egyelőre megmaradhatok a színházban berendezett lakásomban, a kormánybiztos úr pedig becsületével kezeskedett arról, hogy irodahelyiségeimet tovább is használhatom a téli színházban - mi sem természetesebb tehát, mint hogy ma reggel minden előzetes értesítés nélkül az utcára hányják bútoraimat, kilakoltatnak, és lezárják irodámat. Nem lep meg, s nem is érint kellemetlenül. Úgysem maradtam volna közöttük. Egy óra múlva a színkörben felkeres az a magas rangú román úr, aki tavasszal titkon hírül hozta, hogy le fognak tartóztatni. Felajánlja Erzsébet úti villájában a földszinti lakást, költözzem oda. 33 Janovics Jenő ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben folytatta az évadot; az előadásokat azonban október 30-átói november 19-ig betiltották. A román kormányzótanács 1920. március 21-én határozatot hozott, miszerint 1920. szeptember 1-jétől betiltják a magyar színjátszást Erdélyben. Janovics, még mielőtt a helyzet visszafordíthatatlanná vált volna, levélben fordult Octavian Goga kultuszminiszterhez. Ennek nyomán Goga utasítást adott a korábbi magyar koncessziók egy éves meghosszabbítására. Vö.: Enyedi Sándor: Nemzeti színjátszásból nemzetiségi színjátszásba. (Erdély-Fel- vidék) In: Magyar színháztörtéhet, 1920-1949. Szerkesztette: Gajdó Tamás. Budapest, Magyar Könyvklub, [2005], 772-773. 337
