Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
Színház és társadalom
A két világháború közötti magyar színésztársadalom helyzetéről nem született átfogó elemzés. A kutatók jobbára megelégedtek azzal, hogy a vezető színésznők, a közönség rajongásától övezett dívák - például Blaha Lujza, Fedák Sári, Jászai Mari, Márkus Emília, Honthy Hanna, Karády Katalin - pályafutásának jellegzetességeit vizsgálták. Arra keresték a választ, vajon mi volt a művésznők diadalának titka, miért éppen nekik sikerült páratlan karriert építeniük, amikor minden művész kizárólag a hírnévre, az anyagi jólétre és a megkülönböztetett figyelemre vágyott. Hogy miért a színésznőket illette kitüntetett figyelem? Egyszerű a magyarázat: ez idő tájt csak ők tetszeleghettek a háziasszony és a dolgozó nő kettős szerepében, s kizárólag a művészpályán nyílt lehetőség az emancipációs törekvések reprezentálására. Legfőképpen a színésznők lehettek egyenrangúak férfi kollégáikkal - vélte gróf Festetich Andorné, aki így fejezte ki ebbéli érzéseit: „Ha voltak és vannak kiváló írónők és festőművész nők: Shakespeare vagy Rafael óriási nagyságáig nem képesek fölemelkedni. Ellenben Rachel nem volt kisebb Talmánál, Duse nem Salvininél, Jászaink nem maradt Szigeti József mögött. Kerestem ennek a magyarázatát, s nem tudtam megtalálni.”1 A magyarázatot azért meg lehet találni, hiszen a színpadi művekben, különösen a tragédiában - a műfaj szabályai miatt - olyan hősnők jelennek meg, akik nemcsak az adott dráma világában szereplő férfialakokat szégyenítik meg, hanem a világirodalomban is kitüntetett helyet foglalnak el. (Ilyen Szophoklész Elektrája és Antigonéja, vagy Ibsen Nórája.) De mi volt a helyzet a férfiakkal? A társadalom talán jóval korábban elfogadta, ha egy férfi akart a színészpályán érvényesülni, noha hosszú ideig kétes egzisztenciának tartották az egyik településről a másikra vándorló komédiást. A polgári társadalomban azonban egészen új szerepet kapott a színház. A tőkeerős vállalkozók (az induláskor még volt pénzük) állandó épületeket vettek bérbe, s az Országos Színészegyesület jóváhagyásával megszövegezett szerződésben lefektetett feltételekkel szerződtek a tagokkal. A megállapodáshoz az igazgató nem mindig tudta tartani magát, s a színészek gyakran nem kaptak fizetést, ezért ők is gyakran maradtak adósok a lakbérrel, vásárolták részletre a ruhát és a lábbelit, s bujkáltak a hitelezők elől. Míg a nők egy részét a karrier esélye vitte a művészpályára, a férfiak gyakran kényszerből választották a színjátszást. Sokszor az előkelő család határozott tiltása ellenére, álnéven, titokban léptek színpadra. De hozzájárulhatott a pályaválasztáshoz az iskolai kudarc, a család 1 A magyar színművészet. Szerkesztette B. Virágh Géza. Budapest, Országos Irodalmi Részvénytársaság, 1900, 28. 15
