Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)

Politika és színház - A Nemzeti Színház válsága és Hevesi Sándor leváltása, 1931-1932

Színháznak, a Nemzeti Színház mostani igazgatója hetet szerződtetett. 1910-ben egy irodavezető és egy fogalmazó volt az adminisztratív munkák elvégzésére, most egy dramaturg-főtitkár, egy igazgatósági titkár és két tisztviselő van, sőt a Kamaraszínház pénztárosát is áthozták, (Ulain Ferenc: A rendszer! A rendszer!) külön szcenikust alkalmaztak, és bár a zsebkönyv szerint hetvenöt előadótag volt, mégis idegen színészeket hoztak a Nemzeti Színház színpadára, idegen karmestert, bár a Nemzeti Színháznak három karmestere volt; idegen zenekart, pedig a Nemzeti Színháznak volt zenekara; sőt, a műszaki személyzet is több lett húsz személlyel, mint volt 1910-ben. Ez a túldimenzionálás már a gazdálkodásra komolyan rossz fényt vet.

Egy rövid megállapítás legyen a második bírálati momentum: a sztárgázsik az aranyparitás felett vannak megállapítva, a kisfizetések az aranyparitás alatt. Egy következő momentum, amely a Nemzeti Színház kérdését megvilágítja, az, hogy a Nemzeti Színház látogatottsága erősen hanyatlott. Pedig a látogatottság nem függ a konjunktúrától. Igazolom ezt magával Hevesivel, a Nemzeti Színház igazgatójával, aki a Budapesti Hírlapban írta [olvassa): „Nem igaz, hogy rossz a színházi konjunktúra; nincs rossz színházi konjunktúra, csak rossz színházi vezetés van.” Hogy mennyire igaza van, ezt ő bizonyította a legpregnánsabban akkor, amikor rövid idő alatt harminc darabot adott elő a Nemzeti Színházban, amelyek közül az egyik csúfosabban bukott meg, mint a másik. Eltekintek a felsorolástól, a névsor a kultusz- miniszter úr rendelkezésére fog állani. (Ulain Ferenc: A rendszer! A rendszer!)

Alászállott a Nemzeti Színházban a szellemi nívó. Hat és tíz napok alatt készítették elő az egyes színdarabok előadását. (Úgy van! - Bal felől) A sok darab között hajszolták a színészeket, az emberi ábrázolás egyforma lett, a művészet nem tudott kibontakozni, gyári préselő munka lett ott, ahelyett, hogy nemesfémet kovácsoltak volna az előadott művekből. (Ulain Ferenc: Egységes Pártot csináltak a színházból!) Vörösmartyt, Katonát, Shakespeare-t, Ma- dáchot húzásokkal adták. Méltóztassanak elképzelni, hogy ezek a nagy emberek a túlvilágon, ha találkoznak, hogyan gratulálhatnak egymásnak, hogy az ő munkájukat a Nemzeti Színház igazgatója szellemi ortopédiában részesítette. Megtörtént az is, hogy Magyarország első drámai színpadán operetteket adtak.12 Legkiválóbb íróink botránkoztak meg ezen, és tették szóvá, hogy a magyar nemzet méltóságát reprezentáló művészi múzsát nem szabad foxtrott- ra és tangóra kényszeríteni.

Van egy következő momentum is, amely a hanyatlást és a vezetést jellemzi. 1931-ben, a választás idejével szinte teljesen összeesően, június 12-én, 13-án és 14-én a Nemzeti Színház a szegedi fogadalmi templom előtt előadta Voinovich Magyar passió című színdarabját, amelyre a ráfizetés kereken 29.000 pengőt tett ki az én információim szerint. Nem akarom kérdezni, hogy volt-e ennek az előadásnak kortézia íze?13 Kétségtelen, hogy az akkori kul12 Hevesi Sándor 1927 szilveszterén a Népszínház Nyugdíjintézete javára Fedák Sári főszereplésével bemutatta Kacsoh Pongrác János vitéz című daljátékát. Az előadást néhányszor megismételték. 1928. február 19-én Herczeg Ferenc az Új Időkben Nemzeti Színház és nemzeti kultúrpolitika című írásában ítélte el a vállalkozást.

13 „A kortézia szót nem találjuk szótárazva, bár mi is olvastuk a most lezajlott képviselőválasztásokról szóló híradásokban. Alkalmasint egészen friss deákos képzés a kortes szóból, s választási szervezkedést, korteskedést akar jelenteni.” (Magyarosan, 1935/1-2,104.)

109