Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1936–1944 - Déry Archívum I/C. (Budapest, 2007)

Levelek 625-859.

Lehettek tehát mozgalmi gesztusai, amely mozgalomnak ő csupán a legeslegszélén forgolódott („beszervezése” fel sem vetődött!), még proliszokást is felvehetett környezete bosszantására, de csak addig játszott szerepet, amíg a fenti elvek nem sérültek valahol.

Mint láttuk, ez történt a Gide-kötet fordítása előtt, amikor konfliktus támadt a napi politika elvárása s az igazság kimondása között; ő akkor is az utóbbit emelte fölébe minden taktikázásnak, látszatérdeknek. Méginkább így volt ez József Attila esetében, amikor nem tett lakatot a szájára, és kíméletlenül a kommunista pártra, a „nyomorult” politikára olvasta a felelősséget az eltávozott magára maradásáért és tragikus elmúlásáért.

Amikor a búcsúnak e bekezdéseit idézzük, utalhatunk arra, hogy írójuk József Attila sorsát magára is érthette, ám fontosabbnak tartjuk annak a kiemelését, hogy ez az írás egyben őszinte számvetés is volt; olyan belső folyamatokat indított el, amelyek feloldották A befejezetlen mondat fogalmazása közben támadt görcsöket, s amelyek ilyen értelemben akár a nagyregény befejezésének előhangjaként is felfoghatók:

„A léleknek [...] különös vonzóereje van az alkatához jól illő eseményekre, s Attila úgy hívta magára a szegénységet, a mellőzést s az értetlenséget, mint a mágnes a vasat, de az ember ugyanakkor testétől-lelkétől idegen sorscsapásoknak is ki van szolgáltatva, s e kettős bonyolult keringésben hol önmagától, hol a világtól kéri számon a boldogságot. Barátságunk első éveiben a kort hívta tetemre. Szegény volt s örömre vágyott. Megkereste a szegénységnek rajta kívül fekvő, kitapintható okait, megvizsgálta a társadalmat, rátalált osztályára s benne a maga helyére. Nem volt többé egészen egyedül. Elégedetlensége egy egész osztály elégedetlenségéhez súrlódott s tüzet fogott. Az együttérzés, mint egy légnyomás, magasan önmaga fölé dobta. A külvárosokban csatangolt, maga is éhezve és soványan, mint azok, akiknek beszélt, télvíz idején órákig gyalogolt, mert nem volt pénze villamosra s nem akart lemaradni egy-egy újpesti vagy rákos- palotai szemináriumról, repedt, kültelki kocsmákban próbálta megfogalmazni életét. Olyan emberekkel találkozott, akik még szeretni tudnak. A lakására jártak s magyarázatot kértek... A fiatal költő ez időben megírta korunk, de minden bizonnyal a magyar irodalom legszebb proletárverseit.

Mindvégig hű maradt osztályához, később is, amikor egyre fokozódó érdeklődéssel kezdte figyelni önmagát. Mongolvágású szemét - melynek belülső metszett ráncára oly büszke volt, hogy külön figyelmeztette rá a nőket - a világból lassan önmaga felé fordította. Mi idézte elő ezt az irányváltozást? Mint gyerekkorában a testét-lelkét szorongató nyomorral, ismét összeütközésbe került a valósággal: ezúttal a nyomorult politikával. Úgy látta egy időben, hogy saját osztálya cserbenhagyta. Nyilvánvalóan tévedett, amikor egy párt vezetőségét azonosította egy osztállyal, türelmetlenségében gyenge volt s érzékeny a megpróbáltatásoktól, melyek már felmarták bőrét, de megrendítő, hogy mindig a legjobbak esnek áldozatul a politikának, s ha már a költő sorsa, hogy félreértsék, vagy legjobb esetben kihasználják, még annyi megbecsülést sem kap, amennyi Minos áldozatainak kijár. Az igazi művész szigorú önmagához, érzé122