Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1936–1944 - Déry Archívum I/C. (Budapest, 2007)
Levelek 625-859.
A kis Galfszky lány mellett nem voltak gondjai, az alkotás nyugodt hetei követték egymást egész májusban, s lényegében véve így volt — némi megszakításokkal — áprilisban, sőt márciusban is. A naplófeljegyzésekben ennek ellenére az alábbi bejegyzést találjuk: „Nagyon lassan megy, fejezet közben abbahagyom.” {Halál, 327) És ismét egy hónapokig tartó külföldi kitörés következik. Hogy valami nincs rendben a regénnyel, arról Déry publikációi is árulkodnak. Véletlenül sincs köztük egyetlen frissen írt regényrészlet sem, vagy ami annak minősíthető. Hacsak. Hacsak nem tekintjük annak az év májusában megjelent, elbeszéléssé kerekített Reggel a rakpartont. (végső címe Békebeli vidám történet, in Theo, 1. k., 96—103; első közlése szokás szerint egyszerre németül és magyarul: Am Donauquai, in Pester Lloyd, 1937. máj. 16., illetve Reggel a rakparton, in Magyar Hírlap, 1937. máj. 23.). A történet kitűnő: a munkanélküliség idején közel kétszáz asszony áll sorban egy Duna-parti Schell-kútnál, mert valaki - április 1-jei ugratásból — munkát, zsákvarrást ígért. A megformálás is megvesztegető, Déry nem megy bele a naturalizmus csapdájába, a befejezés egyszerre erőteljes (ha úgy tetszik: durva), ugyanakkor szürrealisztiku- san könnyed; végkifejletében váratlan és nehezen felejthető. Óhatatlanul is kitetszik azonban, hogy valami selejttel állunk szemben. A nagyregény egy kihagyásra ítélt részletével (erre utal a mű egyik főszereplőjének, Rózsánénak a jelenléte is), amelynek megírásával nem lehet semmi bajunk, de a nagy egészben nem akadt helye. Ugyanez az érzésünk az 1919-es forradalom idején játszódó Esőben címmel meglelt novella esetében is (in Szép Szó, 1937. okt., 18. sz., V köt., 218—235; Theo, 1. k., 96—103), amelyet írójuk feltehetően egy hosszabb emlékezés betétjének szánt, de végül elvetett. Végül, hogy valami baj van, s nemcsak a kompozícióval, de a regényen túlmenően magával az íróval, egész világképével, művészi és emberi céljaival, azt már a Kassák jubileumára készült számvetés is sejttette. A kiindulópontban, a művészet céljának a kitűzésében is erős hangsúlyeltolódást tapasztalhattunk. 1921-ben még egyenesen azt várta az irodalomtól, hogy segítségével az ember „diadalt arasson az ocsmányságokon”, most, 1937-ben viszont már megelégedett azzal, hogy a világ megváltoztatása érdekében a művész — saját létébe marva - műveiben „felnevelhesse egy más világról való látomásait”. (Nem szólva arról, hogy egy mondattal később - a megváltozott társadalmi körülményekre hivatkozva - már ezt a célt is „majdnem reménytelennek” látta.) A kérdés a nagyregény második kötetének a lezárását követően vetődött fel: hogyan fejezze be látomását egy olyan műfajban, amelynek kibontása bizonyos mértékig rokon a levélben említett politikusi alkat konkrét napi feladataival? Hiszen ő is reális, kézzelfogható társadalmi folyamatokkal, cselekményszálakkal játszik, azok bonyolításából alakítva ki társadalom- és jövőképét. Ezt ugyan nevezheti látomásnak, de építőelemeit az adott valóságból kell kiemelni, kombinálni. Ellenkező esetben írása üres álmodozás, értelmét és hitelét veszti. 81
