Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1936–1944 - Déry Archívum I/C. (Budapest, 2007)
Levelek 625-859.
elvonult eseményeket: a magyar ellenforradalom három korszakát, az olasz fasizmust, a weimari köztársaság születését és bukását, az osztrák ellenforradalmat, s nem utolsósorban a spanyol polgárháborút - amikor ma tizenhét éve levelet írtam Önnek, mindketten Bécsben éltünk, többé-ke- vésbé önkéntes számkivetettségben; ma mindketten Pesten, többé-kevésbé önként vállalt kötelességből, j mert alighanem itt élni-halni kell. Miért van hát, kérdem magamtól kíváncsian, hogy egy annyira megváltozott éghajlat alatt, magunk is jócskán változván, a kettőnk konstellációja nagyjából megint csak ugyanaz, ami volt. Mi teszi a forradalmárt: az elégedetlenség! Mi teszi a művészt: az elégedetlenség! Úgy gondolom, hogy az emberiségnek ez a legnemesebb bűne határozza meg elsőrendű fényével mindkettőjük magatartását. Aszerint, hogy milyen egyéb tulajdonságokkal egyesül: vagy a valóság ellen fordul, s erőteljes, tiszteletlen kézzel átmintázni igyekszik, vagy önmagába harap, s fennszóval, dallamosan jajgatni kezd. Soha nagyobb alkati rokonságot, mint ami a forradalmár és a művész között van! Amaz a konkrét világot igyekszik átalakítani, hogy testileg-lelkileg elhelyezked- hessék benne, a művész, mint az anyapelikán, saját létébe mar, hogy felnevelhesse egy más világról való látomásait. Mindketten — végső értelemben — végejárhatatlan úton járnak. Mindketten, úgy gondolom, csak részleteit valósítják meg terveiknek. Nem szeretném túlságosan kilovagolni a párhuzamot, de attól félek, nem hátrálhatok meg egy utolsó lépcsőfoka elől: mindketten hasonlítanak valamennyire a neurotikus szerelmesre, aki ha birtokába veszi is a nőt, birtokon kívül marad. Ha az igazi forradalmár nem is mindig művész, de az igazi művész mindig forradalmár. Önnek, kedves barátom, az a szerencse jutott részül, hogy forradalmi osztályhelyzete természetes segítőtársként ajánlkozott művészi tehetsége mellé. Nagyobb szerencsének tartom ezt a mai társadalomban, mint a gondtalan gyermekszobát j az ingyen szerzett műveltséget. Ha nem is ismerem félre azokat a nehézségeket, amelyekkel az autodidaktának meg kell küzdenie, j amelyekben sokan, érdemesek is, elbuktak, de ki átjutott rajtuk, nemcsak bebizonyította, hogy tehetség a talpán, hanem oly előnyös helyzetbe jutott emberi s művészi fejlődése szempontjából, amilyen a polgári művésznek ma nem adatik meg. Munkája során ezután már egyenletesen s nyugodtan szedhet lélegzetet, osztályérdekei nem ütköznek össze - mint a polgári írónál — hajlamaival s lelkiismeretével, j amíg osztályában marad, olyan hatalmas ár hömpölyögteti hátán, élete tendenciájának irányában, mint a tenger a szeretője felé úszó Hérát. Ön szerencsére átjutott a kezdeti nehézségeken, mi több, művészi tehetsége kimondott politikus kedvvel párosult. Kétféle öröme telhetett életében: az emberekben és önmagában, s kétféle csalódáson edzhette elméjét s idegeit. A két munkakör egymást metszi, az egyikből könnyűszerrel átmenekülhetett a másikba, j amit itt tanult, amott is felhasználhatta. Már most előre kell bocsáta- nom - j nem félek attól, hogy ezzel megbántom —, hogy költőnek sokkal jelentősebbnek tartom, mint politikai gondolkodónak. De ez utóbbi mesterségét medernek tekintve, amelyet ugyan a költői ér vájt, de amely egyben fegyelmezi is ennek hullámverését, végeredményben, a delta szempontjából, kedvezőnek kellene tartanom e kettős hajlamát, j mindenképp szerencsésnek az Ön proletár származását, ha... Ha az autodidakta meg tudna maradni osztályában! Ha a művész meg tudna maradni osztályában! Ha az alsóbb társadalmi rétegekből a magasabbakba felsikló egyén szellemi pályája nem görbülne el törvényszerűen, ritka kivétellel, bizonyos távolság vagy idő elteltével! S nem csak 72
