Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1936–1944 - Déry Archívum I/C. (Budapest, 2007)
Levelek 625-859.
Ismét történelmi összefüggések következnek. Hogy 1936 nyarán valami megrázó fordulat következett be Moszkvában, arról Déry — ha máshonnan nem - Vas István legutolsó „leveléből” is értesülhetett: „Ami ott történt, azt hiszem, [ahhoz] józan ésszel hozzá sem igen lehet szólni. Az elfogott és kivégzett öreg forradalmárok ugyan éppen annyira elavult módszerét és szellemét képviselték a nemzetközi forradalomnak, mint maga Trockij, de miféle baklövés, esztelenség vagy borzasztó kényszerűség vezethetett e módszernek ilyen véres felszámolásához? S vajon Oroszország kommunista hívei csakugyan elhiszik-e, hogy Trockij, Kamenyev, Radek, Buharin és a többiek fasiszták voltak?” (Levél egy szocialistához, in Válasz, 1936. okt., 10. sz., 570.) Mint e jelzésből is érzékelhető: 1936-ban olyan folyamat indult meg, amely nemcsak Oroszország, a Szovjetunió történelmét változtatta meg, gyakorlatilag megroppan- totta a kommunizmus egész kísértetét. A nagy perekről van szó, amelyek során Sztálin lefejezte ellenzékét, a párt ún. lenini gárdáját, s bevezette személyes diktatúráját. Mindez látványos színjáték keretei között került megrendezésre. A kiszemelteket: 1936-ban L. B. Kamenyevet és G. J. Zinovjevet, 1937-ben K. B. Radeket és G. L. Pjatakovot, 1938-ban Ny. I. Buharint (valamennyien a szovjet párt és a III. Internacionálé korábbi vezetői) az „államvédelem”, az NKVD előbb bíróság elé állíttatta, s valamiféle lelki ráhatással (ez külön tanulmányt érdemelne) elérte, hogy saját maguk vallják be bűneiket: a kémkedést, a párt és országvezetés szabotálását, a Sztálin ellen szőtt összeesküvést és likvidálásának tervét stb. Ezek után már várható volt a végkifejlet: mint a nép „árulóit” sorra elítélték és kivégezték valamennyit. így pusztult el 1939-ben M. Ny. Tuhacsevszkij, a hadsereg vezetője és a „mi” Kun Bélánk is, akiről korábban annyi rosszat mondtunk. Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa; minden névhez tegyük hozzá az „és társai” kiegészítést, ami több tucat, sőt száz kivégzettet jelent. Kun Béla bukása együtt járt például a „megbízhatatlan” külföldiek likvidálásával, akiktől — a kommunizmus nagy építésének a kezdetén — „meg kellett tisztítani” az országvezetést. A letartóztatási hullám fentről lefelé haladt. S míg a fejek hullása a politikai ellenzék felszámolását szolgálta, addig az alacsonyabb fokon hozott 5, 10 és 20 éves ítéletek nagyon is gyakorlati célt szolgáltak: ingyen munkaerőt biztosítottak az ország északi és szibériai nyersanyag-kitermeléséhez és építkezéseihez, ami a nagy tervek irányítói szerint csak kényszermunkával volt megvalósítható. (Mindennek egyébként hagyományai voltak: a cári Oroszországban a vasutak többségét például a büntetésüket töltő rabok építették. S ilyen módon építették meg már a szovjet időkben a Fehér-tengert az Onyega-tóval összekötő csatornát.) E perek híre megosztotta a külföld kommunistáit. Sokan, főleg az értelmiségiek csalódtak a „nagy kísérletben”, sőt magában a kommunizmusban is. A német fasizmus és az 1936-ban megkezdődött spanyol polgárháború azonban lassította a szakadást és az ellentétek élesedését. 1936 őszén mindebből még nagyon keveset lehetett látni, ezért egy — az elmondottakhoz képest szinte jelentéktelennek mondható - esemény borzolta fel az európai közvéleményt - jobb- és baloldalon egyaránt. 51
