Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1936–1944 - Déry Archívum I/C. (Budapest, 2007)
Függelék
a törékeny báját, csak kínai költők verseiben érezzük ilyen leheletnyi könnyedséggel odavetve a nagy természet szépségeit, a legkisebb dolgokban is. Szeretni kell a ködöt, mely csak addig enged néznünk, ameddig ő akarja, de ebben a kevésben több szépet mutat, mint ha vigasztalan téli kopárságban az egész messzeség elénk tárulna. Szeretni kell a ködöt, amely letompítja az éles szögleteket, illúzióba burkolja a halott természet fájó sivárságát, hogy mögötte sokkal többet és szebbet sejtsünk, mint ami van. A köd, a nagy festő, a valószínűtlenség és valószínűség kettős világításába borítja előttünk a világot, a köd, a nagy költő, eltakarja szemünk elől azt, amit nélküle fájdalmasnak és csúnyának éreznénk. A mai ember, a maga nagy józanságával és éles tárgyilagosságával, tán nem szereti a ködöt, de a múlt század, különösen pedig a századvég nemzedéke, festészetben és irodalomban egyaránt őt vallotta mesterének. Pedig sohasem volt nagyobb hivatása a ködnek, mint manapság, amikor annyi rútságot kell eltakarnia, amikor a valóságnak annyi éles és fájó szögletére kell ráborítania az illúziók puha és szépítő fátylait. Mert mikor van szükségünk illúziókra? Amikor a valóság oly sivár, hogy önáltató valószerűtlenségekbe kell menekülnünk előle. Tavasszal és nyáron, a fény és virágzás gyönyörű valósága középért, nincs szükségünk megszépítő illúziókra. Csak amikor sivár és színtelen az élet, akkor kell a köd puha fátyla, ez az irgalmas ámítás, ez a természet adta illúzió, amely sejtelmes varázzsal vonja be a meztelenül didergő valóságot a szemeink előtt. És ilyenkor kell a köd a városok szomorú utcáin, elfedni a kedvetlenül lézengő embereket, a vacogó koldus rongyait, a sár barna pocsolyáit, mindent, ami szemeinket és szívünket a vigasztalanság szürke távlataival sújtaná le. Nagy festő a köd, nagy költő és talán - bizonyos fantáziával — nagy lélekbúvár is, aki ismeri gyöngeségeinket és vigasztalásunkra rendeltetett... Pesti Hírlap Vasárnapja, 1932. febr. 7., 6. sz., 8—9. T. D.: Norvégia (Apróságok egy nagy országról) Apró kis mozaikkövek, amelyeket a véletlen hordott össze. Abban a sorrendben és abban a rendszertelenségben, ahogy az utazó felszedte őket. Oslo. Esik az eső. Nincs lehangolóbb, mint ilyen időben ismerkedni meg egy várossal. Komor, sötét épületek. Délután egy szerkesztőségben kopott, nagyon szegényes külsejű, szerény kis újságíróval ismerkedem össze, aki ajánlkozik, hogy elkalauzol a városban. A szegényes kül275
