Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1936–1944 - Déry Archívum I/C. (Budapest, 2007)

Függelék

nyitja a Kordillerák tájékán található sokfajta nikotintartalmú növény is. Van ellenben olyan vélemény is, mely szerint a dohány eredetileg Arábiából került Afrikába tubbag név alatt, és onnan, a mandingo négerek útján, Közép-Amerikába, ahonnan aztán továbbterjedt északra és délre.

Ami magát a dohányzást illeti: mi indította rá Amerika ősrégi indiánjait, hogy a dohány száraz leveleit meggyújtsák, annak füstjét beszívják s orrukon és szájukon kileheljék: arra semmi régi és új utazó nem adott kellő felvilágosítást. így hát a kérdésre csak hipotézisekkel felelhetünk. Némelyek szerint az áldozati tűzből keletkezett a beszívott dohányfüst élvezése. Az ember a tűzbefúvás által önkéntelenül is füstöt nyel. Ha egy nép a tűzáldozat szokásáig eljut, elkezdi az elégetendő anyagot is megválogatni. Ami a pap orrának kedves: kell hogy az isteneknek is élvezetes illatú legyen. Valószínű, hogy ebből fejlődött ki aztán a füst élvezése. Kétségtelen mindenekfölött is, hogy az indiánusok vándorlásaik és harcaik között már rég megismerkedtek a dohánnyal és annak izgalmat előidéző sajátságaival. Ételük elkészítéséhez és a melegedéshez szükséges tűzgyújtáshoz bő és könnyen gyulladó anyagot kínáltak a dohányszárak elhalt, megszáradt levelei. Valószínű, arra is szolgált nekik az égő levelek éles szaga, hogy a moszkitók terhes raját elűzze, mik Amerika vízben gazdag országainak egyik fő átka. Ilyen módokon ismerkedhettek meg az indiánusok a dohány kellemes illatával és felélénkítő hatásával. Az ezekben lelt élvezet rávitte aztán őket, hogy a száraz leveleket összegöngyöljék, szájukba vegyék, meggyújtsák és a füstöt beszívják, mely nyelvüket kellemesen csiklandozta, élvezetet szerzett és kitűnő unaloműzőnek bizonyult. Azonkívül az indiánusok, kiknek gyakran hiányzott a táplálékuk, arra is rájöttek, hogy a dohányfüst élvezése az éhség érzését tompítja. így ez ellen is jó eszköznek bizonyult a dohány. A száraz leveleket nemcsak gyűjtötték aztán, hanem már dohányt is plántáltak wigwamjaik körül, és eszközöket találtak ki, melyekből a füstöt szívták, hogy hatásainak tetszés szerinti módon örüljenek. Tchewet karmelita szerzetes így ír 1555-ben: „Van egy növény, mit a floridaiak ubaunoe-nak, a brazíliaiak petumnak, a spanyolok to- baccómk neveznek. Ennek a leveleit megszárítják, beteszik egy görbe csőbe, meggyújtják, annak másik végét a szájukba veszik és a füstöt oly erősen szívják magukba, hogy szájukon és orrlyukaikon kijön.” Egy másik tudós 1557-ben Haitiben szivarokat és pipákat látott. A maják Yucatánban a Zicar kifejezést használták ama bizonyos füstokádó csőre.

Ami magát a dohány élvezését illeti: már az ősindiánusok ennek a legteljesebb és legsokfélébb módon hódoltak.

Egy tudós Amerika felfedezésekor olyan pipát látott, minek egyik szárát az égő dohánylevelekbe dugták, a másikat a szájukba vették, és addig szívták a füstöt, míg eszméletlenül a földre estek s hosszú ideig ott maradtak elnyúlva. Egy másik törzsnél egyszerre négy szivart is szívtak! Kettőt dugtak a száj két végébe, egyet-egyet pedig az orrlyukba. Némely indián törzsnél ital mellett élvezték a dohányzást, ami nagymérvű iszákos- ságra vezetett. Egy másiknál tánc közben óriási szivarokat szívtak, a teljes elrészegülésig.

273