Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1936–1944 - Déry Archívum I/C. (Budapest, 2007)
Levelek 625-859.
855. levél. Pályája Erdélyből indult — a már megismert baloldali lapok: Keleti Újság, Napkelet, Új Genius, Periszkóp s nem utolsósorban a Korunk körében. Könyvészeti ritkaság Antal Jánossal közösen kiadott Verseskönyv című füzete [Cluj-Kolozsvár, Fraternitas Könyvkiadó, 1923], amelyet Dienes László vezetett be, s méltatta a két fiatal konvenciók elleni lázadását és szabadságvágyát. Becsky a harmincas években Budapestre költözött, s a Független Újság a Korunk magyarországi szerkesztőségét is ellátta. Érdeklődése idővel a színház felé fordult.) Déry Tibor válaszai lényegre törők és izgalmasak. „Ez nagyon személyes kérdés. Én hat vagy hét éve úgyszólván kizárólag az íróasztalomnak írok, és ennélfogva azt tartom, hogy — nem lehet. Valószínű, hogy akadhat olyan művész, aki a legnagyobb forgalom és publicitás közepéből arra vágyik, hogy visszavonulva az asztalfiókjának írhasson. Meg vagyok róla győződve, hogy az asztalfiók nem jó termőföld a művész számára, hanem hogy szüksége van arra a termékeny kérdés-felelet játékra, amely az író és olvasók közötti viszony veleje. Én magam például úgynevezett »elvonultságomat« hajlandó vagyok bármilyen pillanatban két krajcárért eladni.” Majd folytatva a kiadó és a „társadalmi kötelezettség” kérdésével: „Ha nincs kiadóm, vagy ha nem tudom kézirataimat magam kiadni — ami manapság lehetetlenség -, akkor rosszul töltöm be társadalmi szerepemet. Még ha arra a meggyőződésre jutnék is, hogy ebben csak a társadalom, azaz a jelenleg fennálló társadalmi és politikai rendszer a hibás, akkor sem tudnék belenyugodni, de ennek tetejében, a kívülről hallgatásra ítélt írót még az a kétség is gyötri, hogy ő maga is nem ludas-e az ítéletben? Honnan tudjam, hogy jó munkát végeztem, ha senki más nem erősít meg benne, csak a saját lelkiismeretem? A lelkiismeret nem nagyon megbízható valami, százféleképpen megvesztegethető, nem utolsósorban azért, mert az ember olykor szereti magát üldözöttnek, áldozatnak érezni. Aki hosszabb ideig kénytelen a fióknak dolgozni, az vagy makacsabb, vagy megalkuvóbb lesz a kelleténél, és biztos, hogy a végén elveszti a helyes szemmértéket. Vagy Hollywooddal kezd el levelezni, vagy szakállt növeszt és a sivatagba megy.” (Déry Tibor az író társadalmi kötelességéről, in Független Újság, 1938. okt. 1., 28 és Halál, 110-113.) A befejezetlen mondattú összefüggő másik korabeli híradás a Korunk novemberi számában jelent meg, s Illyés soraihoz képest harcosabb megközelítésben méltatta a mű érdemeit (Egy kiadatlan magyar regény). Szóhasználatában a szocialista jelleg ugyan fel sem merült, mégis szavak nélkül képes volt közölni ezt a körülményt, s egyben azt is, hogy különbözik a munkáspártoktól sokszor nyíltan elvárt „tendencia” hangoztatásától. Nem lehet szándékunk a teljes ismertetés, elégedjünk meg végkövetkeztetésével: „Déry állásfoglalása nem tolakodó, könyve se nem vádirat, se nem hősköltemény; több ezeknél: a társadalmi rétegződés regénye.” (Közbevetőleg: nem tudjuk megállni, hogy e pirruszi győzelmet — ne szépítsünk: a 20. századi magyar próza egyik remekművének a szánalmas s egyben a kor irodalmi közállapotait tükröző elszigeteltségét és magárahagyatottságát — ne szembesítsük 146
