Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1927–1935 - Déry Archívum I/B. (Budapest, 2007)

276-624

Az Est-lapok 1925-ben húsz fiatal magyar írót 1000-1000 pengős ösztöndíjjal jutalmazott. Nagy pénz, amikor egy novella honoráriuma húsz pengő. Egyik reggel még ágyamban fekve olvastam a Pesti Naplót. Ábécérendben a húsz magyar író neve, s a végén: Tersánszky Józsi Jenő, Thury Zsuzsa. Önkívületben kiáltottam át a másik szobába:

— Anya! Megyek Párizsba!

Mint kiderült, Mikes Lajos vette észre, hogy nevem hiányzik a listáról; Miklós Andor sebesen jóvátette a mulasztást. Megállapodtunk, hogy Párizsból színes cikkeket küldök a Pesti Naplónak. Ösztöndíjamhoz száz pengőt hozzátett a felejthetetlen első Heltai Jenőné, Vali néni, még egy százast anyám nővére, s a harmadikat az én Böske nővérem. A hatalmas összeg, s a kevés, amit még cikkírással kerestem, fél évig tartott. Hazajöttem anyámhoz a Pozsonyi útra. Múltak a hetek, és az én vágyakozásom Párizs után gyötrelemmé fokozódott. írtam egy kisregényt, gyatraságát bátyám kijavította, Miklós Andor 500 pengővel honorálta, s a család hozzájárulásával ismét indultam Párizsba.

Ügy határoztam, hogy a harminckét órás unalmas vasúti utazáson változtatok. Jegyet váltottam a bécsi hajóra. Kikísért nővérem három gyermekével. A hajó korlátjára könyökölve búcsút intettem, és sírtam. Az engem figyelő fiatal férfit észre sem vettem, a parton álló kis csoportozat volt az én világom középpontja. Indult a hajó — vigyázz magadra! — hallottam a nővéremet, s még egyre sírtam. Egy ifjú tengerész fekvőszéket állított fel nekem, mielőtt valamennyit elfoglalták volna a fedélzeten sétálók, beszélgető utasok. Ismerőst is láttam a fedélzeten: Gerő Ödön,1 apám régi barátja a feleségével. Gyakori vendégek voltunk szép földszintes budai, kertes házukban. Gerőék- nél is, mint nálunk, négy gyerek, két fiú, két lány. Gerőék jó barátai voltak özvegy anyámnak is. Akkori hangulatomban nem kívántam a találkozást, bennem a búcsú bánata, s a várakozás mámoros zűrzavara tombolt, Párizs — szobám a rue Monsieur le Prince-ben, a régi barátok, a Döme2 és a Select színházak, Chevalier, ó, Chevalier!3

A hajó fedélzete egyre kihaltabb, megtelt a ragyogóan világított étterem, én is elővettem otthon csomagolt elemózsiámat. Később a társalgóban gyülekeztek, néhányan még a fedélzet korlátjánál gyönyörködtek a kék Dunában, amit én szürkének láttam. A figyelmes ifjú tengerész kispárnát hozott és szürke plédet takarónak, felkészültem az éjszakára.

Tőlem bizonyos távolságban másik fekvőszéken a fiatal férfi, családomtól vett búcsúm tanúja. Az estében már csak a motorzúgás, s halk neszezése az egyre közelebb rukkoló fekvőszéknek, majd a férfi hangja:

— Nem álmos?

— Nem.

Szünet után:

— Mit olvasott?

— A Buddenbrook-házat.4

Lehunytam a szemem, mint aki a maga részéről befejezte, de ez csupán látszat, tudta az ismeretlen férfi is. A két fekvőszék már egymás mellett volt, és a beszélgetés folyamatos.

63