Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1927–1935 - Déry Archívum I/B. (Budapest, 2007)
276-624
ső történések, hanem a lelki folyamatok a fontosak; a külvilág — például Athéné Parthenon-oszlopfője - nem önmagában érdemel figyelmet, hanem csak mint közvetett eszköz a belső történések látványos megjelenítésére. Ám mondja el minderről s az egész trilógiáról - a miénknél szakavatottabb - véleményét Szilasi Vilmos, aki elsőként vehette kézbe gépiratát. 535. SZILASI VILMOS - D. T.-NEK 1933. szept. Kedves Tiborkám! Nagyon örültem, hogy végre elolvashattam regényedet. Sajnos nagyon rövid időre hagytad nekem ahhoz, hogy temperamentumomnak megfelelően, szép lassan olvashattam volna, amint ily nagy igényű műhöz méltó. így nem tudok oly végleges formában véleményt mondani, amint bizton kívánnád. Engedd meg, hogy csak úgy ideírjam gondolataimat, mint ahogy széljegyzeteket csinál az ember, inkább az emlékezet segítségére, mint nézetei fogalmazására. Ez a mű tulajdonképpen három novella, meglehetősen függetlenül egymástól. Az első hőse Ilon, a másodiké Hintze, a harmadiké Annie. Körülöttük és rájuk van építve a tragédia. A vég mint epilógus nem fűzi őket szervesen össze; hiába áll a végén Hilda mint a színtér szimbóluma, mint egy istennő, aki a változást őrzi. Csak annyit ér el, hogy a három novella trilógiává van összefogva. Ez a hajlam a trilógia felé jellemző a formaalkotás szigorúságára és a drámátikus sűrítés biztonságára. Két nő, egy férfi. Ez nem véletlen. A szerző hajlandó a szereplők passzivitását hangsúlyozni, így az aktívabb férfialakok jelentősége csökken. Hintze is teljesen passzív. Amit tesz, inkább olyan, mint egy küldetés ritmusa. A mozgalom, melyben állanak, megelőzi lényüket, előre adva van, mintegy premisszája a tragédiának, nem szerves része. Oly szerepe van itt a mozgalomnak, mint a görög tragédiában az istenek cselszövésének, a családok előzetes történetének, melyet már nem kell ábrázolni, annyira közismert. A nézőt csupán az alak érdekli, aki ezt ezt az absztrakt fátumot elevenné teszi benne állásával, és avval, ahogyan személye szerint vállalja a rárótt feladatot. Ahogy a „háttér” bár érthetetlen, izgalmas és tragikus, magában véve problémátlan, úgy itt is a „mozgalom". Ez az a világ, melybe az alakok egyszerűen beleszületnek. Nem az a kérdés, mi maga a mozgalom, se az, hogyan kerülnek bele az egyesek, hanem hogyan világosodik meg lényük azon a hajmeresztő szűk kis úton, melyen egyáltalában mozoghatnak. Az író feladata el van döntve azáltal, ahogy anyagát megszabta. Azonos anyagok azonos formakezelést kívánnak. A megrázó ebben a trilógiában, ahogy a görög tragédia formakövetelményei benne elevenebbekké válnak. Ebben a tiszta elszántságban van valami nagyszerű. Ilon túlzott Antigoné. Itt is a tragikus meg a kedves életöröm és játszi mozgás fájdalmas összemérhetetlensége a színtérrel, melyhez köt257
