Kovács Ida (szerk.): Minden másképp van. Karinthy Frigyes összes fényképe (Budapest, 2016)

Guthi Erzsébet, amikor először látta meg az akkor harmincas éveiben járó írót, túl­ságosan hétköznapi megjelenését raktározta el emlékezetében: „A valóságban pedig ilyen volt: nem magas, nem szép, szeme seszínű, tartása lompos, egészben gondozatlan, ápolat­lan - semmi nemes veretű, semmi csillogás, semmi lángész. Kíváncsi, de tétova mosoly, szavaiban, lényében semmi mágnesesség, semmi lenyűgöző. [... ] alig néhány héttel később [...] megállapíthattuk, hogy lángészre jellemző tulajdonságok tekintetében a valóság messze túlszárnyalta elképzelésünket, hogy szavai lebilincselők, pezsdítők, lényéből igenis, mágneses vonzóerő árad, hamiskás mosolya megvesztegető [,..].”4 Tamási Áron az élete utolsó évtizedéből ismert Karinthy-figurát vetíti elénk: „Nagy, erős fején kissé ziláltan állott a sűrű haja, melynek egy-két tincse a homlokába lógott. A sze­me kicsi volt, s a pillantása nagyon gyors, az arccsontjai erősek és a szája inkább duzzadt. Az ember nem nézte volna írónak, ha nem ismeri. Inkább hajóskapitánynak valami torpe­dórombolón, mozdonyvezetőnek esetleg, vagy dzsungelvadásznak.”5 Karinthy Ferenc apja alakját felvázolva laza öltözködését, rá jellemző különleges ruhaválasztási szokásait emeli ki: „A ruhája mindig gyűrött volt, vasalatlan, olcsó konfek­cióöltönyök voltak. Ezen a téren különben szigorú elvei voltak: négy konfekcióruha annyi­ba kerül, mint egy angol szövet, ami hiába jó, négy ruha mégiscsak tovább tart, mint egy. Szerette a föltűnő színű ingeket, kirívó nyakkendőket, anyám gyakran korholta, hogy úgy öltözködik, mint egy öreg gigoló. Szívesen vett föl bordó inget sárgapettyes nyakkendő­vel, a divat követelményeivel nem sokat törődött, egyénien állította össze öltözékét.”6 Az 1937 augusztusában felvett, leghíresebbé vált portréjának (272. kép) elkészítéséről Devecseri Gábor számol be: „Az író két nappal Balatonra utazása előtt felment a Várkonyi Stúdióba. Senki nem hívta, minden bejelentés nélkül érkezett. Se szó, se beszéd, leült a fény­képezőgép elé. Várkonyi Lászlónak, a fényképésznek azt mondta: - Nézze fiam, ne csodál­kozzék azon, hogy most így, hirtelen lefényképeztetem magam. Mindenki azt állítja, hogy szép fiú vagyok. Hát valamivel csak ellenbizonyíthatom?! Egyszer s mindenkorra vegyék tudomásul, hogy csúnya vagyok, Karinthy Frigyes csúnya! Aztán megkérte Várkonyit, hogy beszéljen hozzá, mert már alig látott, s így tudott csak helyesen a lencse felé fordulni. Várkonyi beszélni kezdett, de Karinthy hirtelen lepisszegte, és minden átmenet nélkül a csillagokról kezdett mesélni. A csillagokról, amit már nem láthatott. Aztán elment, és két nap múlva meghalt.”7 Karinthyt 44 éves korában önmagáról, külsejéről faggatták. így nyilatkozott: „No mit mondjak még hirtelenjében a feltett kérdésre: milyennek látom magam? [... ] Ember vagyok, ragyogó, soha vissza nem térő, utolérhetetlen alkalom, végtelenbe ívelő esély, aminőt istenben sem ismert még ez a sok istent látott világ [.,.].”8 4 Egyfülü kosár. Karinthy Frigyes szerelmei. Irta és válogatta Fráter Zoltán. Budapest, 2007, Holnap Kiadó, 140-141. 5 Tamási Áron: Vadrózsa ága. Budapest, 1967, Szépirodalmi Könyvkiadó, 136. 6 Halász Péter: Szellemidéző beszélgetés Karinthy Frigyes fiával, Karinthy Ferenccel. Színház 1946. szeptember 11-17. 35. sz. 8. 7 Devecseri Gábor: Karinthy Frigyes hatvan éves. Magyar Rádió 1948. július 2. 27. sz. 11. 8 Karinthy Frigyes: Önarckép. In uő.: Naplóm, életem. Budapest, 1964, Magvető Könyvkiadó, 669. 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom