Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)
Amennyire lehet, nem ölünk - HÁMOS GYÖRGY: Hol áll meg a csillag?
Hámos György HOL ÁLL MEG A CSILLAG? Az Irodalmi Színpad bemutatójáról Még csak elején tartunk a színházi évadnak, s máris több érdekes, sőt izgalmas eladást láthattunk. Számukhoz képest azonban meglepően sok teóriát hallhattunk. Ezúttal elméletileg teljesen felkészületlenül ültünk be e kényelmetlen kis színházba: s egyik legnagyobb színházi élményünket élhettük át. Nem könnyű megérteni, mi történt. Somlyó György egy bibliai kantátát írt az ószövetségi Bírák könyve nyomán. Vas István Római rablás című kötetéből állított össze a színpadra egy „lírai koncertet”, Devecseri Gábor Bikasirató című műve volt az este harmadik bemutatója. O nem jelölte meg műfaját; nem írhatta a cím alá: ,y4z új magyar irodalom legszebb drámai költeménye. ” A kritikus megteheti. Vajon abból támadt-e a ritka színházi megrendülés, hogy három kitűnő mű, egymásban tükröződve, megsokszorozta önmaga hatását? Valószínűleg ebből is, s főként abból a „véletlenből”, ami ezt az egymásba tükröződést lehetővé tette. S aminek révén a három mű, néhány tucat estére, szuverenitását korlátozva: egyetlen drámává állt egybe. Biztosan része volt ebben Huszár Klárának, a rendezőnek, aki finoman, ihlettel s már a gondolati értelmezésnél is érzékenyebb zenei hallással emelte meg az előadásban mindazt, ami a három műben közös. Része volt Csernus Mariann-nak, aki a leglágyabb szövegben is megérzi a drámát, mélységes művészi értelemmel bontja ki és fokozza: ügy lépve át egyik műből a másikba, mintha egyazon dráma egymást követő felvonásaiban állna a néző elé. Része volt a többi kitűnő színésznek: Madaras Józsefnek, aki a feláldozott bika s a feláldozott isten félelmes költői párhuzamát - egy istenként tűnődő bika s egy bikaként haragos isten „szintézisét” teremtette meg; Gábor Miklósnak, Verdes Tamásnak, Cserhalmi Annának, Bozóky Istvánnak. És a zeneszerzőnek, Jeney Zoltánnak. De amit ők kiemeltek, egybefűztek, felerősítettek és egyetlen drámává kovácsoltak: mind benne volt a művekben. Amit drámaíróink még többnyire csak nyugtalanul keresnek: java költőink már tudják. S most, hogy három költői mű „véletlenül” drámává szerveződött, akár tanulságképpen is (noha kissé iskolásán) fel is sorolhatjuk, mire volna szükségünk. Erős gondolati töltésre, nagyon mélyről felfakadó világnézetre és filozófiára, tömör és újszerű fogalmazásra, megszenvedett igazságok kimondására. Lehet, hogy nem is ezekre, talán csak 164
