Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Lágymányosi istenek - ABODY BÉLA: Lágymányosi istenek

csak az ártó sejtet roncsolja. Vas a legendák, csodák, tündérkertek realitás-értékét vizsgálja, pesszimizmus és optimizmus (feleselve is sziámi iker) pózaitól mentesen. Valahogy a dolgok izgatják. Felnőtt. Nagykorú. Mióta ismerem (és azt hiszem, barátom) mindig ötvenesztendős volt, és annyi is marad.

Devecseri óriás-csecsemő, bámulatos és bámuló gyermek, hívő alkat, álmainak, jóhiszemű képzelgéseinek, idilli emlékezetének kiszolgáltatott. Vast szeretem, mert ő véd engem. Devecserit meg kellett szeretnem, mert védetlen. Homéroszát, Catullusát ismerve-ismertetve, lírája birtokában mondom, s így nem értheti félre a jelzőt: kiskorú. Ahonnét Vas kitépkedi a gyomokat, fölös virágokat, húsevő vadnövények gyökereit, oda Devecseri gyorsan magot szór. Ebből aztán gyönyörű „ráfogások” lombozódnak életre; szörnyetegek, gonosz aggok szentülnek meg, egymást feljelentők válnak tejtestvérekké, dilettánsok íróvá; atyjaként tiszteli azt is, aki a háta mögött gyalázta. Tündérkert ez a Nyugatkorszak így, s az ezt követők mind-mind és egyre inkább. (Az egyetlen krampusz Basch Lóránd; ő sem ördög persze, hanem, mint mondám, krampusz, mikulás-ünnepi statiszta, akinek piros meze feslik az ülepén, hogy jól lássék, ő sem az igazi.) A tréfák-ugratások: mint egy érettségi banketten, a volt osztályfőnök jelenlétében. A nézeteltérések: emelkedett szellemek játékos bajvívásai, a tőrök végén jókora gombokkal. A kor pokla: egy kézmozdulattal, az ablak egyszerű becsukásával, netán szelíd rábeszéléssel kitessékelhető a harmonikusan fejlődő, mélységesen erkölcsös, demokratikus és progresszív magyar kulturális élet családi meghittségéből.

Devecseri nem hazudik. Sosem hazudott. Devecseri így látja. Ilyet álmodik. S az álom elemei - mint mindig - valóság-részecskék. Könyvéből legalább ötven oldal forrásérték, száz további igaz versérték, s még vagy kétszáz pompás lektűr. Szép könyv, túl szép könyv; ez is bizonyítja -, mert hazugság talaján nem terem szépség -, hogy az író tiszta hite, prerafaelita áhítata dolgozott itt, és igazság-mozaikokat keresett-talált végül is. Csak az egész lett, azt hiszem, túl artisztikus és idilli. S így állt össze a tabló, amelynek szereplői olyanok, amilyennek látni szeretnék magukat. Devecseri engedett a kor, élők és agresszív holtak ki nem mondott zsarolásának.

Nyilván igazságtalan vagyok: minden hangsúlyos megfogalmazás igazságtalan, mert indulati és pedagógiai okokból megbontja a dolgok természetes harmóniáját. Végül is örülök Devecserinek, mert szeretem a szép álmú embert, kivált, ha jó művész. Kronológiai okokból persze nem újongnék, ha ő írná a nekrológomat, de ha így alakul, mégsem bánnám; jól járnék. Gyerekeimnek is meg lehetne mutatni.

28