Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

A boldog költő - KUCZKA PÉTER: Gabi

sőbb fasizmusnak nevezte a Rákosi-rendszert, majd a forradalom után a kádá­ri „konszolidációt”. Dolgozott, dolgozott. Tele volt szerelemmel. Azt hiszem, életének minden percét kitöltötte. Elolvasta óriási könyvtárának köteteit. Futkosott, randevú­zott, találkozott, látogatott, beszélgetett, barátkozott. Letiltásom után, már az éhezés határán, felkeresett. Segítséget hozott. Gé­pelni valót a feleségemnek, Firdauszi Királyok könyve époszát. Édesanyja hordta hozzánk esténként az írnivalót s vitte másnap reggel a kész gépiratot. Titokban, mert erről nem volt szabad tudni senkinek, hiszen bűnösek voltunk, ellenforradalmárok és azoknak pusztulni kell. „Irénnek, aki papírra vetette ... sok szeretettel” - írta a kötetbe. Neve arab írással áll a szöveg alatt. Hallgatásom éveiben olykor-olykor barátaim neve alatt írtam. Novellát, cik­ket, forgatókönyvet. Egyszer felfedeztem a Fülest és benne a képregényeket. Meg­kerestem, adná-e nevét az Odüsszeiából készülő' képregényhez. Adta. Hétről-hét- re megjelent egy-egy folytatás, az olvasó művelődött, mi pedig enni tudtunk. Aztán hallottam betegségének hírét, s azt hogy halálos. Nem mentem el a kórházba, nem látogattam meg, nem voltam ott a temetésén. Nem tudtam vol­na látni arcán a halált. Nem halhatott meg. Most nyolcvan éves. Egyik éjszaka azt álmodtam, hogy szürke ég alatt állok, végtelen tenger part­ján és gödörből előlépő lelkekkel beszélgetek. Sokan voltak, áttetsző, sápadt alakok, arcuk szomorú, szemük könnyes. A királyok nem különböztek a koldu­soktól, fejedelmek a szántóvetőktől. Sírtak, panaszkodtak, jóslatokat mondtak. Egyik megállt előttem.- Te vagy - kérdezte -, engem keresel? Bólintottam. Rám mosolygott.- Nem haltam meg - mondta -, örökké élek. Aztán elfordult és ment a többiek után. (Magyar Napló. 1997. május-június) 257

Next

/
Oldalképek
Tartalom