Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Amennyire lehet, nem ölünk - NÁDASDY ÁDAM: Emlékbeszéd Devecseri Gábor születésének 75. évfordulóján, Szombathelyen, a Képtárban, 1992. április 10-én

- hogy úgy mondjam - „megkérdezték”. Az Ő halálában nem is maga a tény tragikus, hanem az, hogy megszégyenítve, megalázva, mindenkitől elhagyatva halt meg. Devecseri érzékeny lelke valami ilyesmit érez ki a bikaviadalból, ezért lesz bikapárti. Úgy érzi: a küzdelem egyenlőtlensége, az állat fondorlatos felbőszítése, a lassú, módszeres elpusztítás kimeríti a gyilkosság fogalmát.

A Bikasirató talán az utolsó nagy modern költemény a magyar irodalomban, s itt a „modern” szót már mint stílustörténeti kategóriát használom. Mint minden modern, a hagyományt ő is gyanakvással, sőt ellenségesen figyeli: a múltat tiszteli és szereti, nem a hagyományt; nem azt a módot, ahogy a múlt nemze- dékről-nemzedékre átöröklődött és ránkmaradt, torzulva és csiszolódva, bővülve és kiüresedve. Nem az egyházat és nem a kereszténységet tiszteli, hanem Máté passióját. Nem a kommersz bikaviadalt, hanem az ősi totemisztikus mítoszokat, a népét vérével megváltó szakrális törzsfőt. Ami a Théseus- Minotaurus viadalt illeti, nem volt Bikapárti.

Modernségét mutatja erős erkölcsi meghatározottsága is: ha egyszer valami igazságtalan - s a bika-ember módszeres „kicsinálása” az ő szemében az -, ezt nem menti a szenvedélyek ereje, nem igazolja a rítus közösségi volta. Tudjuk, végül nem jutott el a bikaviadalra: moziban nézett végig egy erről szóló filmet. Vajon megérintette volna-e az esemény - nem tudok jobb szót - varázsa, ha ott van, vagy undora csak fokozódott volna? Ne feledjük: mint minden modern, szeretett deheroizálni, demitizálni, szeretett ellentmondani, a dolgokat „juszt is” másképp csinálni (az Odysseiát is hamarabb fordította le, mint az Iliast - micsoda dolog?!).

De talán nem volt szüksége, hogy odamenjen. Devecseri ugyanis lelke mélyén torreádor volt. Kecses és törékeny ember, aki tudott odadöfni és tudott fél- reugrani. Szerette a pompát - nem, nem kívül, öltözetében vagy környezetében; belül szerette, gondolatai cizelláltságában, szövegeinek végtelen, manierista ötvöshöz illő csiszolásában. Szerette az emberek figyelmét, szerette az arénát, ha mutatványait lélegzetvisszafojtva nézik - de sose vállalt esztelen rizikót. Különös ellentét feszült tehát egyfelől a stílus és a kor - a modern kor - között, melyben élt, mely puritán volt, derékszögű, lapostetős és racionális; és másfelől saját belső díszessége, lappangó dekadenciája között.

A Bikasirató megragadó valóságát ez adja: Devecseri tudja, miről beszél. Tudja a szédülést, amit az áldozat és a győző együtt érez. Tudja, hogy az ellenfelet meg kell becsülni, a pártjára kell állni. így fair.

Vajon ha Devecserinek hatalma lett volna rá, betiltatta volna-e a bikaviadalokat?

179