Debreceni Boglárka (szerk.): Semmi mozdulat most. Mikszáth Kálmán összes fényképe, válogatott ábrázolások (Budapest, 2010)

Fábri Anna: „de mi ez valósághoz képest…” Mikszáth a fotográfiáról, a fotográfia Mikszáthról

gével a Kisfaludy Társaság új tagját, az akkortájt nagy feltűnést keltett elbeszélés- kötetek, A jó palócok és A tót atyafiak harmincöt éves szerzőjét. A fényképhez az ábrázolt maga írt kísérő sorokat, igaz, a szerkesztői felkéréstől eltérve nem önéletrajzot, hanem humoros/önironikus beszámolót arról, milyen akciók eredményeképpen került képmása „a Koszorú pantheonjába”. Feltehető, hogy ez a humor- eszk jellegű írás éppoly kevéssé vagy éppannyira jeleníti meg a valóságos történetet, mint ahogy a fénykép az eleven Mikszáthot. Az exponálás során - amely akkor még perceket vett igénybe - előírás volt a mozdulatlanság („pislogni szabad” - mondja Mikszáth fényképésze), s ezzel a felvételek kétszeresen is idegenül hathattak, hiszen a megörökített mozdulatlanság egy elrendezett, beállított póz kimerevítése volt. Mikszáth pedig, amikor papírra vetette a nem is a fényképészeti műteremben, hanem a borbélyműhelyben kezdődő fényképészeti kalandot, voltaképpen egy sajátos alkotási folyamatot örökített meg. E történetben a fényképész (akárcsak korábban a borbély) azon munkálkodik, hogy a saját - egyszersmind közkeletű - elképzelései szerint alakítsa az író fényképészeti habitusát. S ez eddig akár meg is felelhet(ne) a ténylegesen megtörténteknek, csakhogy a humoros elbeszélői megjegyzések kiélezik és eltúlozzák ezeket az alkotói törekvéseket: arról számolnak be, hogyan lesz a leendő híresség fényképészeti munkatárggyá, s végül hogyan áll elő új (képi?) énje: a nagy emberé.

Ha itt, ebben az írásában Mikszáth el is rejti a sorok közé, másutt nyíltabban, sőt nemegyszer egészen nyíltan beszél arról a felismeréséről, hogy a fénykép „sikerült” volta nemcsak a technikai fegyverzettől és a fényképész készültségétől függ, hanem a fényképezett személytől magától is. Szóvá tette azt is, hogy a működő fényképezőgép jelenléte a nagy emberek, pontosabban a közszereplők többségét önmaguk „kellemeztetésére” készteti, vagyis igyekeznek előnyös, rokonszen- ves(nek vélt) színben mutatkozni. így van ez a Szapáry-kormány lemondásáról szóló tudósításában (amely éppúgy, mint képviselőházi tudósításainak többsége, a látószög folytonos változtatása révén valósággal - leírt - filmként hat): A hírlapírók páholyából egy nagy fotográfus masina üvegszeme szívja magába az ülés és a lemondó kormány képét. / Szilágyi Dezső, aki eddig merengve ült a Wekerle szomszédságában, észreveszi a merényletet, a ráncok hirtelen elsimulnak homlokáról, arca mosolygóvá válik, és a derült, vidám arc teljes szélességében a fényképező üveg felé fordul. / Az utókor ebből a képből megtudja, milyen vidáman buktak meg 1892- ben a magyar miniszterek.

8