Tasi József: Szilánkok. Válogatott cikkek, tanulmányok (Budapest, 2002)

Móricz Zsigmond és „holdudvara” - Móricz Zsigmond, a Nyugat szerkesztője. Utószó. Egy levelezéskötet tanulságai

Móricz időnként elrajzolja, már-már a karikatúrába billenti át a portrét. így a Babits által küldött és Móriczéknál, mivel elfelejtették lefejteni, megromlott kishordó szekszárdi kapcsán elképzelhetedennek véli, hogy a költő borivó lett légyen. „De konzervatív volt, s kötelességének tartotta, hogy ha atyja, sőt, ha édesanyja termeli, annyi szeretettel, áhítattal: hogy ő megvesse... Úgy itta meg, mint a nektárt. Mindegy, milyen volt...” (Kár, hogy Móricz elfelejtette megkóstolni barátja borát...)

Babits nem portrét, stílusparódiát ír, a la Móricz. A Bodri és Pityu című, Móricznak ajánlott novellájára gondolunk, mely a Nyugat 1930. április 1-jei számában jelent meg. Ez a Tavaszi példázat a korai, naturalista-népies Móricz Zsigmond modorában egy nehezen elválasztható kisfiúról szól, aki végül a kutya emlőjén csillapítja szomját. Mintha a Sárarany egyik kimaradt epizódját olvasnánk, a naturalizmus kelléktárának szinte valamennyi eszközét feltálalja Babits: duzzadt mellű, szerelemre éhes (bár az újabb gyermektől a föld szétdarabolását féltő) parasztasszony, brutális, a kutyát felrúgó gazda, vízbeölt kutyaköly- kök s a kutya megszopását a szülők szeretkezésével ellenpontozó idill. Babits, persze, itt sem tagadja meg önmagát, a kutyakalandot antik példázattal ellensúlyozza (Romulus és Remus), sőt, a kisfiút megszoptató kutya szerepét Galeottóéhoz hasonlítja, „ki távol tartván a zavaró harmadikat, nyilvánvaló szolgálatot tett a szerelmeseknek.”

Móricz „bosszúja” a legnemesebb: továbbírja, befejezi a novellát: így írok én! Nála a kutya megmenti a lúggal teli üveget magára döntő kisfiú életét, azaz Bodri „arcképe” újabb emberi vonással gazdagodik, az önfeláldozással.

A Babits Mihálynak ajánlott Pityu és a Bodri Losoncon jelent meg A Mi Lapunk 1930. decemberi számában. Móricznak oka volt a szlovenszkói ifjúsági lapban közölni viszonylag kései válaszát. Dóczy Jenő ugyanis 1930. április 29-én a Magyarságban egy Móricz Zsigmond- nak adresszált nyílt levélben megtámadta — Babits Mihályt. „Nem hittem volna — írja —, hogy fantáziája ennyire beteges, ízlése ennyire romlott, hogy egy förtelmes állatias témába ennyire bele tudja magát fúrni, s ilyen kéjelgő csemcsegéssel tudja élvezni a maga által kotyvasztott keveréket: az anyatej és kutyatej összeszűrt mixtúráját.” Móricz válasza (április 30.) és Dóczy viszontválasza (május 3.) nem zárta le, inkább tovább élezte a Bodri és Pityu ürügyén kibontakozó vitát. Dóczy Jenő támadása voltaképpen bosszú volt. Babits ugyanis a Nyugat 1929. december 16-i számában közölte Schöpflin Aladár figyelőjét Dóczy Jenő új könyvéről — Arany János Életképek —, mely könnyűnek találtatott. Dóczy megvárta, míg a szerkesztőbe beleköthet.

Még egy mozzanatát említsük meg a Bodri és Pityunak. A témát Babits Kodolányi Jánostól „kapta”, helyesebben: felhasználta egy többek társaságában előadott történetét. Kodolányi már 1927-ben kiadta A hazugság öl című egykeellenes röpiratát. Babits novellájában erre utal a második gyermeket nem akaró fiatalasszony alakja.

És most lássuk a két, egymással „ölelések formájában” birkózó szerkesztőt Németh László tükrében. Az idézett szavak ugyan Babits és Osvát — szakításukat megelőző — párviadalára vonatkoznak, de mutatis mutandis a Móricz-Babits kapcsolatra is érthető.

Németh László többször is írt Móriczról és Babitsról. Leghívebben talán 1934-ben az Ember és s^erephen. Ekkor — mint Pap Károly a Tanútól szólván nem alaptalanul feltételezte — szíve még Babits felé húzta.9 Itt egy hosszabb idézet elkerülheteden:

„Nem maradt utána [Ostván Ernő után] semmi a Nyugaton kívül, de ez furcsa vagyon volt, nem hajtotta, hanem itta a pénzt, s mégis akadt rá örökös; az egyeden deficites vagyontárgy volt Magyarországon, amely a vállalkozók reménye szerint erkölcsiekben

’Nyugat, 1933. máj. 16. — júl, 1.-188-