Tasi József: Szilánkok. Válogatott cikkek, tanulmányok (Budapest, 2002)
József Attiláról - Vita József Attila betegségéről
Vita József Attila betegségéről A Magyar Tudományos Akadémia Irodalompszichológiai Munkabizottsága, mint neve is jelzi, az irodalom és a pszichológia határeseteivel foglalkozik. Május 29-én, az Eöt- vös-könyvtárban megtartott első ülésen József Attila betegsége volt a téma. Mérei Ferenc, a Munkabizottság elnöke bevezetőjében az alkotó és a „normális” ember különbségét elemezte, majd ismertette a József Attila betegségéről kialakult véleményeket. Szabolcsi Miklós irodalomtörténész volt az első előadó. Szerinte a költő betegségének tudományos vizsgálata még nem tekinthető lezártnak, sőt, napjainkra megnövekedtek a kutatás esélyei: a pszichiátria robbanásszerű fejlődésen ment át; érzékenyebbek lettünk a költői intellektuális szerep fogalmára; József Attila líráját, kéziratait a készülő új kritikai kiadás jóvoltából pontosabban ismerjük; első pszichoanalitikusa, Rapaport Samu hagyatéka tanulmányozható az Országos Széchényi Könyvtárban. Az előadásból emeljük ki a költő és a freudizmus kapcsolatának sokoldalú elemzését, József Attila 1931-től elméleti írásaiban is használta a freudizmus fogalomrendszerét; előbb a marxizmussal párhuzamosan, majd szintézisre törekedve. József Attila fennmaradt írásai olyan fogalomrendszerbe illeszkednek, mely sokat hordoz magában az akart őrület-bő\. (A szürrealizmus például akarattal szimulálja az elmebajt. De - jegyezte meg Szabolcsi — ebbe csak a valóban őrült szürrealisták pusztultak bele!) A költészet gyógyító mechanizmus is, ez József Attilánál a betegség-kiénekléstől az öngyógyító verskísérletekig egyaránt megtalálható. A sokáig 1937-es keltezésűnek vélt Szürkülettől ma már tudjuk, hogy 1933-ban írta a költő, tehát már ekkor tartott egyénisége szétesésétől: „Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe / beléfogóznom.” Stark András pszichiáter előadása továbblépési kísérlet volt 1979-es Bókay Antallal közösen írt művén („Köptetek lettem bolond’). Elemezte a költő és orvosai viszonyát. Gyömrői Edit után (az orvosnő iránt érzett szerelme motiválta a Nagyon fáj verseit), „büntetésként” is értelmezhette József Attila, hogy férfi terapeutához, Bak Róberthez került. Flóra, aki maga is pszichológus — bár nem kezelte a költőt —, ismét a kötődés lehetőségét csillantotta föl, ám a fiatal nő elutazását (Szárszóról) a költő — betegsége miatt — már nem viselhette el. Stark András előadásában sok szó esett az úgynevezett stigmatizálásról; ezen azt értjük, hogy a költőt környezete elmebetegnek tartotta. Gyertyán Ervin hozzászólásában visszautasította a stigmatizálás általánosítását; éppen azok „stigmatizálták” volna a költőt, akik legjobban szerették?! Szőke György ironikus szavakkal védte meg a Bókay-Stark szerzőpárostól doktor „Bűn”-Bak Róbertét. Szerinte József Attila betegségének kezdte - tanúság erre az Iszonyat — már a kisgyermekkortól datálható. Antal Gábor „fordított csodát” emlegetett annak kapcsán, hogy egy félig-meddig elmebeteg alkotó nemzeti költő lehetett és számunkra is klasszikussá válhatott. A hosszan gyűrűző, helyenként éles vitához többször is hozzászólt Szabolcsi Miklós. A költő utolsó verseit úgy alkotta-építette — mondotta —, hogy Freud és Heidegger gondolatait továbbfejlesztette — ez különben a költői mű keletkezésének természetes folyamata. Az akadémikus ismét visszatért az őrültséget szimuláló műalkotások problémájára; maga Illyés Gyula is bevallottan kortársa hatására kezdett ilyen költeményeket írni.-171-
