Tasi József: Szilánkok. Válogatott cikkek, tanulmányok (Budapest, 2002)

Ady Endrétől Pilinszky Jánosig - „Zárás és nyitás az utolsó fejezetre?” Korszakváltás Pilinszky költészetében a hatvanas-hetvenes évek fordulóján

szeptemberében, tehát amikor már túljutott ezen a korszakon, bár — mi utódok ezt is tudjuk —, már készülődött újabb, ezúttal végleges költői elhallgatása.

Vallomását így folytatja: „Mintha a világból visszahúzódna az éltető elem: események, dolgok és emberek egyként értelmedennek tűnnek a létezés gödrének fenekén. Nehéz órák és nehéz napok ezek. S ki tudja, talán egy évig, talán egy öröklétig tartanak?” Ugyané cikkében a reménység iskolájának nevezi a várakozás — mert ez a lényeg, a várakozás! — periódusát s az ihletének újulását sóvárgó költőt a kapásra való halászokhoz hasonlítja.

Pilinszky több helyen is vall arról, hogy költői — csaknem — elnémulásának oka a Simoné Weil írásaival, filozófiájával, létértelmezésével való megismerkedés volt. 1963-ban, párizsi útján megszerezte Weil néhány kötetét. „Weil azért volt számomra vakító élmény — mondta Tóbiás Áronnak 1969. július 26-án —, mert ő egy sokkal nagyobb és nehezebb anyagban teremtett csodálatos világosságot. Egy ekkora teljesítmény is példa — engem csak elnémíthatott.” Ugyanerről szól majdnem egy évtizeddel később, a Maár Gyulának 1978 októberében adott interjúban: „azt hiszem, hogy elnémulásomban, a mélyebb elnémulásomban nagyon nagy szerepe volt éppen Weillel való megismerkedésemnek. A legkevesebbet én 64 és 70 között írtam.”3

Azt hiszem, Simone Weil egyszerre lebénító-felszabadító hatással volt a költőre. Pilinszky többször is hivatkozik Simone Weil szépség-definiciójára: „...a szépség egy labirintus — olvassuk egy 1969-es interpretációjában. — Sokan elindulnak benne. A legtöbben menet közben elfáradnak, de akinek ereje van, az eljut a labirintus közepébe. Ott Isten várja őt, elemészti és kiokádja. Akkor kijön a labirintusból, megáll a labirintus bejáratában, és az arra menőket szelíden befelé tessékeli.”

Véleményem szerint — tudván, hogy Pilinszky költői elhallgatásának és megújulásának számos összetevője volt —, a hatvanas években a költőt a labirintus közepén találjuk, akár Jónást a cet gyomrában. És — maradjunk az idézett meghatározásnál — csak miután Isten „kiokádta” őt, kezdődhetett új költői korszaka, áradhattak szinte parttalanul új költeményei -bocsátassék meg e profán hasonlat -, akár Münchausen befagyott trombitájának hangja, olvadás után...

„sakk-matt helyzetben vagyok”

Amikor - mint említettem - 1971. október 1-jén interjút készítettem Pilinszky Jánossal, éppen hét új verse jelent meg az aznapi, másnapra dátumozott irodalmi hetilapban.

— Mi az oka e permanens ihletnek? — kérdeztem. Válasza érdekes megkülönböztetést tesz korábbi, mondjuk a Harmadnapon kötet többek által egyedül értékesnek vélt és mostani, tehát 1971 őszén mintegy kiáradó új költői periódusa ihlet-háttere között. — „Talán épp az - hangzott a válasz —, hogy azelőtt, érdekes, én présben írtam, egy ilyen belső présben, bár azt a valamit, amit csiszolgatásnak neveznek, nem ismertem.” Ehhez még hozzáfűzte: „Ha írtam, akkor mindig vadember módjára írtam.”

Nem lenne érdektelen egyik vallási-filozófiai jegyzetét felidézni a „prést” váratlanul föloldó szabadulásról/szabadságról, de eltérítene tárgyunktól. Pilinszky az interjú során visszatért e fogalomkörre: „présben írtam, de talán túl nagy félelemmel, és egy kicsit módszerem volt, hogy szerettem magamat sakk-matt helyzetbe szorítani.”

3 In memoriam Pilinszky. Összeállította és az interjúkat készítette Bogyay Katalin. Bp., (1989.)-105-