Vezér Erzsébet: Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk (Budapest, 2004)

ADY ENDRÉRŐL ÉS NEMZEDÉKÉRŐL - Beszélgetés Dienes Valériával

ráció. Az egyénnek szintézisnek kell lennie. Es ez a szintézis akkor nem sikerül, ha az a másik, amit az eszmélethasadásoknál a másiknak nevez mindig a beteg, ha az a másik nincs leigázva. És az a katasztrófa Tábory Elemérnél, hogy ezt nem tudja leigázni, hogy ez egyszer csak kitör és úrrá válik az egész felett. És addig van az ember egyensúlyban, amíg azt a nagy rejtett és véghetetlen világot, amit nem szabad beereszteni a tudatos szintézisbe, féken tudja tartani. En meg vagyok győződve, hogy Babits filozófiailag is így gondolta az embert. Körülbelül a bergsonizmus volt ez. Mert Bergsonnál megint ugyanez van. Van egy végtelen nagy, eszméletlen világ, amelyben ott van az egész múlt, és ezt az egész múltat nem lehet beereszteni. Ennek csak azokat a részeit szabad beereszteni az eszmélet felszínére, amikre szükség van, és a kapunál áll egy őr, az életfigyelem és azt mondja: Te bejössz, te pedig nem jössz be. És ha ez az életfigyelem megbetegszik, akkor történik a baj, és akkor nincs többé egyensúlyozott eszmélet, és akkor nincs többé egyéni szintézis, akkor megzavarodik az egész egység. En hiszem, hogy Babits ezt filozófiailag gondolta. Majdnem metafizikailag.

Rába: Babits későbbi gondolkozásában azonban mintha egy bizonyos eltávolodás következnék be a bergsonizmustól. Már A veszedelmes világnézetben5 is, és talán később is.

Dienes: Az meglehet, de azt már én nem ismerem annyira, hogy arról véleményt tudjak mondani. Arról nem mernék nyilatkozni.

Rába: Lehetséges az, hogy mondjuk a háborús évek során az első világháború idején a bergsonizmusban és egy-két más filozófiában olyan irracionalizmust vélt fölfedezni, amely tőle távol állt akkor éppen a világ- háborús tapasztalatok hatására?

Dienes: Ezt nem tartom lehetetlennek, de erről nem beszéltünk soha, ezért erről nem mernék semmit mondani. Viszont annyi bizonyos, hogy az ő egyéniségének, a bergsoni világnézet felelt meg. Az simult a legjobban bele az ő egész lényébe. Mindig láttam azt a belső nyugtalanságot rajta, amitől nem tudott soha szabadulni. Időnként szinte egészen tikkszeru feljajdulások voltak a magatartásában. Úgyhogy sokszor féltettem őt, hogy mi lesz ebből; és azért mégis végig megtar39